Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A halogatás

"Halogatás az élet megrontója", mondhatnánk Vörösmarty után szabadon. Álmodozni -vele ellentétben- szerintem nem rossz, így jut az ember eszébe a DNS spirál, meg hasonlók. De a halogatás az elmulasztott lehetőségekről, azaz a sikertelen életről szól.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Halogatnak az emberek, az intézmények, a kormányok, a nemzetek felett álló szervezetek is, és mindez óriási károkat okoz az embereknek, a gazdaságnak és a világgazdaságnak. A halogatás emberi dolog. Ha megvizsgáljuk az egyén szintjén tapasztalható halogatási hajlam mögött álló okokat, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy nagyban, azaz a társadalmi irányítás különböző szintjein megfigyelhető halogatásnak ugyanazok a mechanizmusai. Fontos azonban a halogatást megkülönböztetni attól, ami csak annak látszik. Amikor valaki vagy valakik cinikusan úgy döntenek, hogy egy problémát nem is akarnak megoldani, akkor az nem igaz halogatás, csak úgy néz ki, esetleg még igyekeznek annak is álcázni.

Erőforrás probléma

A legracionálisabbnak az a halogatás tűnik, amikor két vagy több megoldandó feladat közül idő, pénz, energia vagy éppen tudás hiányában választanunk kell, s értelemszerűen, ha az egyiket választjuk, a többit félretesszük későbbre. De, amint konkrét példákba megyünk bele, máris látjuk, hogy kilóg a pszichés tényezők lólába. Sok embert pont akkor kezd zavarni a körülötte fennálló rendetlenség, vagy hogy " megesz már a kosz", ahogy ilyenkor kicsit eltúlozva szoktak fogalmazni, s a sürgető feladat helyett belevetik magukat a megnyugtató rendrakásba, takarításba. Az etológiából tudjuk, hogy az állatok is tollaikat kezdik rendezgetni, vagy bundájukat nyalogatják, amikor feszült helyzet alakul ki, sőt olykor az egymással vívott harcot is felfüggesztik rövid időre egy-egy ilyen karbantartásra. Ez valójában a feladat okozta feszültség levezetése egy jól ismert tevékenységbe, amit máskülönben mindenki helyeselne. Aki látta már a szobámat, az nem hiszi el, hogy szeretem a rendet, mert elég nagy mindig a kupi. Csakhogy nekem évekbe tellett, amíg megtanultam elviselni a rendetlenség okozta feszültséget annak érdekében, hogy a drága időmet ne rendrakással, hanem az állandóan halmozódó feladatok megoldásával töltsem. Szóval én megküzdöttem a rendetlenségemért.

Az erőforrás probléma tehát alkalmas arra, hogy a rövid távú megkönnyebbülésért a könnyebben megoldható feladat válasszuk, a halogatás miatt később sokkal nagyobb problémát jelentő feladat helyett.


Kudarckerülés

Az emberek általában igyekeznek kerülni azokat a helyzeteket, amelyekben önértékelésük lecsökken, mert ezt szorongásként élik meg. Az önértékelés csökkenés ősi gyökere a közösségből való kirekesztettség és megszégyenülés, akkor is, ha ezt ma már nem feltétlen így éljük át. Felsülni, csődöt mondani, kudarcot vallani, alulmaradni tipikusan az önértékelést tépázó kimenetek. Ez szorongással, lelki fájdalommal jár.

Örökre megmarad nekem emléknek az a lány, akit magatartástudományokból vizsgáztattunk volna, de mikor bejött, zokogni kezdett. Vizsgáztató társammal igyekeztünk nagyon segítőkészek lenni, bíztattuk, hogy csak kezdje el, mondjon valamit, bármit, de ő csak zokogott. Annyira akartunk legalább egy kettest adni, mert ismertük TDK-s munkáját és tudtuk, hogy okos, de a zokogást még sem lehetett osztályozni. Kontrasztként előttem lebeg egy másik vizsgázó képe, aki magabiztosan felelgetett minden kérdésre, s bár a végén kezdtük sejteni, hogy a tankönyvnek még a borítóját sem látta, mégis ötöst adtunk neki. A jegy után minden pironkodás nélkül be is vallotta, hogy sajnos nem volt rá ideje, hogy tanuljon.

Hogy a lány tanult-e vagy sem, az itt most mellékes is. A másik vizsgázó bizonyította, hogy magatartástudományokból egy 2-est vagy 3-ast jóindulatú vizsgáztatóknál ki lehet dumálni. Mérget nem érdemes venni rá, de egy próbát biztosan megérne. A lányt annyira megbénította a kudarctól való félelem, hogy már a hiábavalónak vélt küzdelmet is szánalmasnak látta,.

A kudarc- pontosabban az elővételezett kudarc okozta szorongás kerülése egy ember életének alakulását is meghatározza, veszélyhelyzetben pedig az életébe is kerülhet. A kudarckerülőnek két bevett stratégiája van: vagy képességeihez mérve méltatlanul alacsony vagy képességeit messze meghaladó szintű kihívást választ. Az alulméretezett feladat nem kelt szorongást, nem lehet vele felsülni, igaz, sikerélményt sem jelent, de hát, akinek a menekülés a stratégiája, annak már a dolgok megúszása is örömet jelent. Az ilyen emberek félnek a továbbtanulástól, az előléptetéstől, nem mernek jobb fizetésért jobb állást keresni, párválasztáskor pedig nem tepernek a számukra elérhető legjobbért, hanem alulválasztanak, hogy aztán egy életen át bánják majd döntésüket.

A másik stratégia sokféleképpen megvalósulhat. A lényege mindenképpen az, hogy az erőn felüli vállalás egyfajta elismerést vált ki az emberekből, s elbukni az egyenlőtlen harcban erkölcsi győzelemként könyvelhető el. Sokan úgy szoktak vizsgázni, hogy utolsó egy-két napra hagyják a tanulást, akkor aztán stimulánssal, liternyi kávéval heroikusan próbálják teljesíteni azt, amit mások két heti szorgalmas tanulással oldottak meg. Ha sikerül a vizsga, megdicsőülnek, ilyenkor ők az élet császárai, akik nem hajlandók csinovnyikként a könyvek felett tölteni a fél életüket. Ha meg nem sikerül, akkor a "de legalább megpróbáltam" dicsőségében fürdőzve elmondhatják, hogy "milyen szemét volt a tanár". Valójában a stratégia mögött az lapul, hogy két héten át nem tudnának azzal a szorongást keltő tudattal tanulni, hogy úgysem fog sikerülni a vizsga. Az elevenen elképzelt bukás bénítólag hat a cselekvésre.


Perfekcionizmus

A perfekcionizmus a kudarckerülés alesete. E mögött az a hiedelem áll, hogy a tökéletes felkészülés, legyen az vizsga, szakmai beszámoló, szakcikk írása, megvéd a bukástól. A perfekcionistának viszont sosem elég az idő, sosem elég pontos a memóriája, hiszen a "tökéletes" csak egy irreális elvárás, ezért a megfelelni nem tudás érzése folyamatos szorongást és elégedetlenséget okoz. A perfekcionista gyakran leragad a jegyzetelésnél vagy a gyűjtögetésnél (még azt is el kéne olvasni, még azt is idézni kéne) és ezért fut ki az időből. Saját perfekcionista hajlamait letörtem azzal az elvvel, hogy "itt és most, ebben az élethelyzetben és kondícióban ennyire vagyok képes".

Hogyan fogjak hozzá?

A halogatásnak sokszor az az oka, hogy a feladat túl nagy falatnak látszik, nincs rajta fogás, nehéz elképzelni, hogy valaha is bevégezhető lesz-e, menetközben nem merül-e majd fel megoldhatatlan nehézség, van-e a feladathoz megfelelő szerszám vagy egyéb forrás. Természetesen itt is gyakran ott bujkál a halogatás mögött a "kicsi vagyok én ehhez". De tény, hogy a részfeladatokra való lebontás, azaz az algoritmizálás képessége senkivel nem születik, ezt tanulni kell. Minden ijesztően nagy feladat lebontható lépésekre, csak el kell tudni viselni annak a szorongató tudatát, hogy mennyi van még hátra. A halogatásnak ez a fajtája sokkal gyakoribb, mint gondolnánk.

Nekem ez ügyben Monte Cristo grófjának, vagy a remény rabjai főhősének, Andy Dufresne-nek a sok éven át folytatott falfúrása a modell. Reménytelennek tűnik több méter vastag falon lyukat fúrni és megszökni. De, ha minden nap csak egy kicsit fúrunk, egyszer minden fal kilyukad.

Ha egy agysérült a bénult végtagját elkezdené használni, sok hónap után teljesen vissza tudná nyerni a végtag funkcióját. Csakhogy a kezdeti alig látható kis mozgások oly távol vannak a visszanyerhető mozgásképességtől, hogy a betegek el sem kezdik.

A nagy álmok leggyakrabban így buknak el. Az emberek nem tudják elhinni, hogy az apró lépések egy nap elvezetnek a megoldáshoz. Ezért csak halogatnak, halogatnak, és elmúlik az élet.


A mágikus gondolkodás

A halogatásnak ez az egyik legérdekesebb fajtája. Eredendően mindenki mágikusan gondolkodik, ez az ősi üzemmódunk, csak feladatok végzése során ezt felülírjuk racionális gondolkodással. A mágia világában sok minden lehetségesnek tűnik, ami a valóságban nem.

Sokan azért halogatják az orvos felkeresését, mert szeretnék azt hinni, hogy velük az nem történhet meg, amire a tünetek utalnak.

Egy 82 éves rokonom lába összecsuklott alatta, amikor fel akart állni. De nem arra gondolt, hogy sztrókja van, holott életkora alapján ez ésszerű feltevés lett volna, hanem azzal áltatta magát, hogy valami mozgásszervi panasza alakult ki egy éjszaka alatt.

Egy felmérés szerint sok nő addig halogatja a mellében talált elváltozás vizsgálatát, hogy azzal már kockáztatja az áttét kialakulását.

De így vagyunk a lyukas tetővel, az elkopott autógumival, a lógó villanyvezetékkel is: majd megoldjuk, miért pont most lenne belőle baj.

Ezekben az ügyekben nincsenek határidők, azt magunk kéne kiszabjuk saját magunk számára. De mindig vannak fontosabb dolgok, és lehet reménykedni abban, hogy a baj majd egyszer csak elmúlik. Néha igen, de néha meg nem.


 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre