Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A húgysav új felfogásban

Megjelent:Amiről az orvos nem mindig beszél

A nyugati orvoslás a húgysavat olyan káros anyagcsere-mellékterméknek tekinti, amelynek szintje minél alacsonyabb, annál jobb. Rossz hírét az keltette, hogy Alfred Garrod a 19. században bebizonyította azt a korábbi sejtést, hogy a köszvényt a kórosan magas húgysavszint okozza

 

Google hirdetés

 

Hogyan vált közellenséggé a húgysav?

A nyugati orvoslás a húgysavat olyan káros anyagcsere mellékterméknek tekinti, amelynek szintje minél alacsonyabb, annál jobb. Rossz hírét az keltette, hogy Alfred Garrod a 19. században bebizonyította azt a korábbi sejtést, hogy a köszvényt a kórosan magas húgysavszint okozza. Garrod azt is megfigyelte, hogy a vesebetegség súlyosságával arányosan magas a húgysavszint (Garrod, 1848). A húgysav közellenséggé válásához később vastagon hozzájárultak azok a 2000-es években megjelenő összefoglalók, amelyek a magas húgysavszintet felelőssé tették a magas vérnyomásért (Feig, 2006), az inzulinrezisztenciáért (Johnson,2013), a cukorbetegségért (Johnson, 2013; Kodama,2009), a magas gyulladásszintért (Ruggiero, 2007), a máj elzsírosodásáért (Ryu, 2011), az elhízásért (Johnson, 2013) valamint a metabolikus szindróma kialakulásáért. Ezek a megállapítások meglehetősen ingatag lábakon állnak, mert a fentebb említett zavarok maguk is magas húgysavszintet okoznak, s nem könnyű kideríteni, melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Egyrészt több cáfoló vizsgálat is született, másrészt valószínűbbnek tűnik, hogy a magas húgysavszintet okozó ismeretlen, vagy figyelembe nem vett tényezők egyben felelősek a húgysavnak tulajdonított egyéb patológiás folyamatokért is. Az orvostudományban komoly gátja a fejlődésnek a rosszul tervezett vizsgálatok eredményeinek dogmává válása. Pl. már fiatal korban, a kimutatható ok nélkül magas húgysavszint valóban gyakran jár együtt magas vérnyomással, ami sugallhatja azt, hogy a magas húgysavszint okozza ezt. Csakhogy koraszülötteknek vagy alacsony súllyal születetteknek kisebb a veséjük, azaz kevesebb nefron (a vese apró, funkcionális egysége) található benne, s ez a későbbiekben magas húgysavszintet és vérnyomás problémákat okozhat (Washburn, 2015). Továbbá a mesterségesen megemelt húgysavszint nem okozott vérnyomás emelkedést multiplex szklerózisban szenvedő betegekben, ami cáfolja a húgysav vérnyomást emelő hatását (Spitsin, 2010). Az alacsony súllyal születettek fokozott kockázatot mutatnak szív- és érrendszeri megbetegedésekre, valamint 2-es típusú cukorbetegségre is; utóbbi hátterében az inzulintermelő bétasejtek kisebb száma áll (Nielsen, 2014). Azaz, az esetek nagy részében közös okra vezethető vissza a megbetegedés és a magas húgysavszint.

Mint a későbbiekben látni fogjuk, evolúciós okokból is indokolatlan a magas húgysavszintnek megbetegítő hatást tulajdonítani. Az megint más kérdés, hogy a patológiásan magas, már köszvényt is okozó húgysavszintet kezelni kell, de életmódváltással is sokat tehetünk ez ügyben (lásd. keretes). Az elsődleges ok az esetek döntő részében a megromlott veseműködés.

A köszvény

Miként a húgysavval, úgy a köszvénnyel kapcsolatban is számos dogma nehezíti a tisztánlátást. Az orvostudomány álláspontja szerint a magas húgysavszintet a purintartalmú ételek, azaz a húsok és purintartalmú növények fogyasztása, valamint az alkoholos italok, különösen a sör okozza, s ez egyben ki is jelöli a köszvényes betegek étrendjét (Choi, 2004a). Az egyik probléma, hogy a legtöbb purint maga a szervezet termeli, így a táplálkozás csak akkor okozhat köszvényt, ha a vese károsodott (Schlesinger, 2005).

Már az 1970-es években bebizonyosodott, hogy a kilenc héten át a normál fehérjebevitel 6-7-szeresét fogyasztó egészséges embereknél nem emelkedett meg a húgysavszint, csak megnőtt a húgysavkiválasztás mértéke (Bowering, 1970). Köszvényes betegeknek magas fehérjetartalmú étrendre drámai mértékben csökkent a köszvényes rohamok száma (Dessein, 2000). A magas húgysavszintet a vizsgálatok szerint az esetek 90%-ában a veseműködés károsodása okozza, és a fokozott fehérjefogyasztás javítja a húgysavürítés hatékonyságát, így paradox módon az segít a betegen, aminek tulajdonítják a baját (Richette, 2010).

A mítosz, hogy a sok hús fogyasztása okozza a köszvényt, abból a megfigyelésből származik, hogy az ókortól kezdve a köszvény a gazdagok betegsége volt. A hús köszvényt okozó hatását azonban máig nem sikerült bizonyítani (Choi, 2004b), ez mégis dogmaként vésődött bele ez az orvosok és a közvélemény gondolkodásába. Ráadásul egy vizsgálat szerint a vegetariánusoknak magasabb a húgysavszintje, mint a "húsevőknek" (Schmidt, 2013).

Mára tudjuk, hogy az ókori Rómában oly gyakori köszvényt az ólommérgezés következtében kialakuló vesefunkció romlás idézte elő. Az ókori eljárással elkészített borban ólomból a ma megengedett határérték ezerszeresét mutatták ki (Nriagu, 1983). A másik sokat idézett példa az Angliában a 18-19. századra járványos méreteket öltő köszvény volt, amely leginkább a felső tízezer tagjait sújtotta. Itt is a hús és az alkohol került gyanúba, ám ennek egyik fő oka ugyancsak az ólom volt. Az akkori közkedvelt portói borokban ugyanis literenként 300-1900 mikrogramm ólom volt kimutatható (Nriagu, 1983), s más borokat is előszeretettel édesítettek "ólomcukorral", azaz ólomacetáttal. Az ólom okozta vesekárosodás ma is gyakori, szoros összefüggést mutattak ki a húgysavszint és a vér ólomszintje között (Lin, 2002; Campbell, 1977), és a magas ólomszintűek közt 3.6-szer gyakoribb a köszvény (Krishnan, 2012). A magas húgysavszintet kiváltó másik gyanúsított a fruktóz. A cukorfogyasztás Angliában és Hollandiában a 17. századtól folyamatosan nőtt, s vele a köszvényes betegek száma is (Rivard, 2013). (A cukor 1 fruktóz és 1 glükóz molekulára bomlik az emésztés során). Egy 12 éves követéses vizsgálatban napi két pohár cukrozott üdítő kétszeresére növelte a köszvény kialakulásának a kockázatát (Choi, 2008). A fruktóz közvetlenül is, de közvetve az inzulinrezisztencia miatt csökkent vesekiválasztáson keresztül is emeli a húgysavszintet (Reaven, 1997). Az inzulinrezisztencia elhízáshoz vezet, és a BMI növekedésével arányosan nő a köszvénykockázat (Aune, 2014). És persze az alkoholos italok fogyasztása önmagában is köszvénykockázatot jelent (Wang, 2013).

Hogyan csökkentsük kórosan magas húgysavszintünket?

  • A vizsgálatok szerint a C-vitamin rendszeres szedése csökkenti a húgysavszintet (Juraschek, 2011).
  • A kávéivás a fogyasztás mértékében csökkenti a húgysavszintet (Choi, 2007).
  • Ha sikerül lefogynunk, az jelentős húgysavszint csökkenést eredményez (Zhu, 2010)
  • Ne fogyasszunk cukros üdítőket és gyümölcsleveket, mert ezek növelik a húgysavszintet; a diétás italok viszont ebből a szempontból ártalmatlanok (Choi, 2008)
  • Ne igyunk sört és tömény italokat, mert ezek emelik a húgysavszintet. A mérsékelt borivás nem befolyásolja a húgysavszintet (Choi, 2004a).
  • A tejfehérjék csökkentik, a szójatermékek növelik a húgysavszintet (Garrel, 1991).
  • Kerüljük a belsőségeket, a szardíniát, a kagylót (Khanna, 2012)


Húgysav és evolúció

Míg más emlősökben a húgysavszint 0.5-2.0 mg/dl közt mozog, embernél átlagosan 4.0 and 6.0 mg/dl közti szint a jellemző. A magas húgysavszint már az emberszabású majmokra is jellemző. Evolúciós történetünk során az emberre jellemző magas húgysavszint több lépésben alakult ki azáltal, hogy a húgysavat lebontó urikáz enzim működésképtelenné vált (Kratzer, 2014). A magas húgysavszint fontos funkciójára utal, hogy a vese a húgysav 90%-át visszaszívja, ezzel is emelve a húgysavszintet (Álvarez-Lario, 2010). A magas húgysavszint evolúciós előnye legvalószínűbben antioxidáns hatásának tulajdonítható, és akkoriban alakult ki, amikor elveszítettük C-vitamin szintetizáló képességünket (Johnson, 2008). A húgysav igen erős antioxidáns, a vérünkben keringő antioxidánsok 50%-át a húgysav teszi ki. A húgysav antioxidáns funkciója, mint a későbbiekben majd látjuk, igen fontos szerepet játszhatott agyméretünk megnövekedésében. A természeti népeknél a köszvény ritka, vagy ismeretlen, annak ellenére, hogy magas a húgysavszintjük (Healey, 1967;Lindeberg,2010;Lindeberg, 2004;Johnson, 2005). A Dél-Ázsiából származó, ausztrál nyelvcsaládhoz tartozó népeknél jellemző a kifejezetten magas, 6-7.5 mg/dl közötti húgysavszint. A korabeli feljegyzések szerint a maorik hajdanán rendkívül egészségesek voltak, és mentesek voltak a köszvénytől (Rose, 1975). Ezt ugyan régészeti leletek alapján ma már vitatják (Gosling, 2014), az azonban kétségtelen, hogy a maorik vagy más Csendes-óceáni szigeteken élők közt a nyugati életmódra való áttéréssel drámai mértékben megnőtt a köszvényesek száma (Johnson, 2005; Prior, 1987; Lennane, 1960).

Nyilvánvaló tehát, hogy az eredetileg evolúciós előnyt jelentő magas húgysavszint civilizációs hatásokra vált hátránnyá.

Egon Orowan geofizikus mérnök meglepő teóriával állt elő 1955-ben. Azt állította, hogy a megemelkedett húgysavszint miatt nőtt meg az emberszabású majmoknak és az embernek is az agymérete, azaz ennek köszönhetjük az intelligenciánkat (Boaz, 2002). Agyunkban ugyanis rendkívül sok szabad gyök keletkezik, amely károsítja az idegsejtek működését. Ahogy processzorok sebességének növekedését a processzorhűtés fejlődése, úgy az agyméret növekedését a megfelelő antioxidáns védelem tette lehetővé. A magas húgysavszint nem egyszerűen az emberi fajt emelte intelligenciában az állatvilág fölé, hanem az emberek közt is igaz, hogy minél magasabb valakinél a húgysavszint, annál magasabb az IQ-ja (Patil, 2013).


A húgysav és a neurodegeneratív betegségek

A húgysav neuronvédő hatást fejt ki az oxidációs hatásokkal szemben (Yu, 1998), és agysérülés esetén minden 1mg/dl növekedés 12%-kal növeli a jó prognózis esélyét (Chamorro, 2002). Az összefüggés fordítva is igaz, sztrókot követően a húgysav szint csökkenésének mértékével függött össze a rossz prognózis és a halál kockázata (Brouns, 2010).


Alzheimer betegség

A neurodegeneratív betegségekben a különféle oxidációs károsító hatásoknak kitüntetett szerepet tulajdonítanak (Uttara, 2009).

Számos vizsgálat igazolta, hogy a magas húgysavszint (Euser, 2009) vagy a köszvény 20-25%-os védelmet jelent a demenciákkal szemben (Hong, 2015; Lu, 2015). Alzheimer betegségben, de már enyhe kognitív károsodásban szenvedőknél is alacsony a húgysavszint (Chen, 2014; Rinaldi, 2003).

Parkinson betegség

Parkinson betegségben a középagyi dopaminerg neuronok pusztulása okozza a betegség különféle tüneteit, többek közt a mozgászavarokat. Elhunyt betegek agyában a kontrollokhoz képest 54%-kal kevesebb húgysavat találtak (Church, 1994). A köszvény 34%-os védelmet (De Vera, 2008), más vizsgálat szerint a legmagasabb húgysavszintűek 60%-os védelmet élveztek Parkinson betegséggel szemben (Weisskopf, 2007). A már kialakult betegség esetén a magasabb húgysavszint lassítja (Ascherio, 2009), alacsony szintje gyorsítja a betegség előrehaladását (Lolekha, 2015). A tejfogyasztás csökkenti a húgysavszintet (Dalbeth, 2011), és egy harminc éves követéses vizsgálat a nagy tej- és tejtermék fogyasztóknál 2.3-szeres Parkinson-betegség kockázatot mutatott ki (Park, 2005). Boncolásos vizsgálatban a nagy tejivóknál a középagyban 41%-kal kevesebb dopaminerg neuront találtak (Abbott, 2015).

Egy vizsgálatban napi 1.5 gramm inozin adásával kísérelték meg a Parkinson betegség romlását lassítani (Parkinson Study Group, 2014). A vizsgálat elsősorban az inozin szedésének biztonságosságát igazolta, egy másik vizsgálat viszont igazolta, hogy inozin adására jelentősen nőtt az antioxidánsszint (Bhattacharyya, 2016).

Szklerózis Multiplex

Húsz millió beteg kórtörténete alapján az MS és a köszvény gyakorlatilag kizárják egymást (Hooper, 1998). Olyan ikreket vizsgálva, melyek közül csak egyik szenvedett MS-ben, a beteg testvérben alacsonyabb húgysavszintet találtak (Spitsin, 2001). A húgysavszint több vizsgálatban az MS kiújulásával csökken, s remisszióban ismét emelkedik (Toncev, 2002), mások szerint az húgysavszint folyamatosan jellemző (Rentzos, 2006; Knapp, 2004). Összességében úgy tűnik, az MS aktív, gyulladásos szakaszában "elhasználódik" a húgysav, ezért csökken le a szintje (Koch, 2006). Inozinnal emelve a betegek húgysavszintjét, egyeseknél javulás mutatkozott (Spitsin, 2001; Toncev, 2006; Markowitz, 2009).

Amiotrofikus laterális szklerózis

Az izomsorvadással járó amiotrofikus laterális szklerózisban ugyancsak alacsony húgysavszint a jellemző (Abraham, 2014). Utóbbi betegségben, amely sokszor gyors lefolyással végül a beteg halálával végződik, egy vizsgálat során minden 1 mg/dl húgysavszint emelkedés 39%-kal csökkentette a halálozás kockázatát (Paganoni, 2012).

Huntington betegség

Ez az örökletes, fokozatosan romló neurológiai betegség fő oka az agysejtek elhalása. Minél magasabb a beteg húgysavszintje, annál lassúbb az állapotromlás (Auinger, 2010).

Depresszió

Depresszióban a gyulladás (Szendi, 2011) és az oxidatív stressz is komoly szerepet játszik (Liu, 2015). Depresszióban alacsony a húgysavszint (Wen, 2012). Minél magasabb valakinek a húgysavszintje, annál kisebb a kockázata arra, hogy súlyos depresszióba essen (Wium-Andersen, 2017). A sztrókot gyakran követi depresszió, s ennek kockázata nagy alacsony húgysavszint esetén (Gu, 2015).

Myasténia gravis

Ez egy autoimmun betegség, amelyben az immunrendszer támadja azokat a receptorokat, amelyeken keresztül az idegek kapcsolódnak az izmokhoz. Egy vizsgálat igazolta, hogy a betegség aktív szakaszában a húgysavszint alacsony, míg a tünetek csillapodásakor a húgysavszint megemelkedik (Yang, 2016).

Összefoglalás

A húgysav magas szintje más antioxidánsokkal együtt tette lehetővé, hogy agyunk a mai, nagy méretét elérje, s életünk végéig képes legyen hihetetlenül bonyolult működését zökkenőmentesen fenntartani. Életmódunk utóbbi 100-200 éves változásainak hatására a húgysav úgy tűnik fel, mint ellenségünk. Holott a húgysav antioxidáns szerepének megértése jelentős előrelépés lehet számos betegség megelőzésében és kiegészítő kezelésében.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

  • Garrod: Med Chir Trans. 1848;31:83-97.
  • Abbott: Neurology. 2016, 86(6):512-9.
  • Abraham: J Neurol. 2014, 261(6):1133-8
  • Álvarez-Lario: Rheumat (Oxford). 2010, 49(11):2010-5.
  • Ascherio: Arch Neurol. 2009, 66(12):1460-8.
  • Auinger: Mov Disord. 2010, 25(2):224-8.
  • Aune: Eur J Nutr. 2014, 53(8):1591-601.
  • Bhattacharyya: Mov Disord. 2016, 31(3):417-21.
  • Boaz: John Wiley & Sons, Inc. 2002.
  • Bowering: J Nutr. 1970, 100(2):249-61.
  • Brouns: Clin Chem Lab Med. 2010, 48(3):383-90.
  • Campbell: Br Med J. 1977, ;1(6059):482-5.
  • Chamorro: Stroke. 2002, 33(4):1048-52.
  • Chen: PLoS One. 2014, 9(4):e94084.
  • Choi: Arthritis Rheum. 2004a, 51(6):1023-9.
  • Choi: Arthritis Rheum. 2007, 57(5):816-21.
  • Choi: BMJ. 2008, 336(7639):309-12.
  • Choi: N Engl J Med. 2004b, 350(11):1093-103.
  • Church: Brain Res Bull. 1994;33(4):419-25.
  • Dalbeth: Curr Rheumatol Rep. 2011, 13(2):132-7.
  • De Vera: Arthritis Rheum. 2008, 59(11):1549-54.
  • Dessein: Ann Rheum Dis. 2000, 59(7):539-43.
  • Euser: Brain. 2009, 132(Pt 2):377-82.
  • Feig: J Am Soc Nephrol. 2006, 17(4 Suppl 2):S69-73.
  • Garrel: Am J Clin Nutr. 1991, 53(3):665-9.
  • Gosling: Rheumat (Oxford). 2014, 53(5):773-4.
  • Gu: Medicine (Baltimore). 2015, 94(45):e1897
  • Healey: Am J Hum Genet. 1967 19(2):81-5.
  • Hong: Arthritis Res Ther. 2015, 17:139.
  • Hooper: Proc Natl Acad Sci USA. 95:675-680
  • Johnson: Diabetes. 2013 Oct;62(10):3307-15.
  • Johnson: Med Hypotheses. 2008;71(1):22-31.
  • Johnson: Semin Nephrol. 2005, 25(1):3-8.
  • Juraschek: Arthritis Care Res (Hoboken). 2011, 63(9):1295-306.
  • Khanna: Arthritis Care Res (Hoboken). 2012, 64(10):1431-46.
  • Knapp: Mult Scler. 2004,10:278-280
  • Koch: Neurol Res. 2006, 28:316-319.
  • Kodama: Diabetes Care. 2009, 32(9):1737-42.
  • Kratzer: Proc Natl Acad Sci USA. 2014, 111(10):3763-8.
  • Krishnan: Ann Intern Med. 2012, 157(4):233-41.
  • Lennane: Ann Rheum Dis. 1960 Jun;19:120-5.
  • Lin: Am J Med. 2002, 113(7):563-8.
  • Lindeberg: J Intern Med. 2004, 255(3):373-8.
  • Lindeberg: Wiley-Blackwell, 2010.
  • Liu: PLoS One. 2015, 10(10):e0138904.
  • Lolekha: J Clin Neurosci. 2015, 22(8):1264-7.
  • Lu: Ann Rheum Dis. 2016, 75(3):547-51.
  • Markowitz: J Altern Complement Med. 2009, 15(6):619-25.
  • Nielsen: Acta Obstet Gynecol Scand. 2014, 93(11):1109-22.
  • Nriagu: N Engl J Med. 1983, 308(11):660-3.
  • Paganoni: J Neurol. 2012, 259(9):1923-8.
  • Park: Neurology. 2005, 64(6):1047-51.
  • Parkinson Study Group: JAMA Neurol. 2014, 71(2):141-50.
  • Patil: Int J Rec Trends Sci Techn. 2013, 6(2): 64-66.
  • Prior: Br Med J (Clin Res Ed). 1987, 295(6596):457-61
  • Reaven: Am J Kidney Dis. 1997, 30(6):928-31.
  • Rentzos: Clin Neurol Neurosurg. 2006, 108:527-531
  • Richette: Lancet. 2010, 375(9711):318-28.
  • Rinaldi: Neurobiol Aging. 2003, 24(7):915-9.
  • Rivard: Rheumat (Oxford). 2013, 52(3):421-6.
  • Rose: Semin Arthritis Rheum. 1975, 5(2):12145.
  • Ruggiero: Am J Cardiol. 2007, 100:115-121.
  • Ryu: Metabolism. 2011, 60:860-866.
  • Schlesinger: Curr Pharm Des. 2005, 11(32):4133-8.
  • Schmidt: PLoS One. 2013, 8(2):e56339.
  • Spitsin: J Hum Hypertens. 2010, 24(5):359-62.
  • Spitsin: Mult Scler. 2001, 7:313-319.
  • Szendi: Jaffa, Budapest, 2010.
  • Toncev: Clin Chem Lab Med. 2002, 40:505-508.
  • Toncev: Vojnosanit Pregl. 2006, 63(10):879-82.
  • Uttara: Curr Neuropharmacol. 2009, 7(1):65-74.
  • Wang: Clin Rheumatol. 2013, 32(11):1641-8.
  • Washburn: J Pediatr. 2015, 167(1):76-80.
  • Weisskopf: Am J Epidemiol. 2007, 166(5):561-7.
  • Wen: Clin Biochem. 2012, 45(1-2):49-53.
  • Wium-Andersen: Acta Psychiatr Scand. 2017, 136(4):424-433.
  • Yang: Neuroreport. 2016, 27(5):301-5
  • Yu: J Neurosci Res. 1998, 53(5):613-25.
  • Zhu: Rheumatol (Oxford). 2010, 49(12):2391-9.