Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi G:
A konfliktusok újragondolása

Párkapcsolatokban és házasságokban visszatérő konfliktusok figyelhetők meg, amelyek sehova nem vezető folytonos vitákhoz vezetnek. Ezek folyamatosan mérgezik a kapcsolatokat, és végül a felek maguk sem értik, miért fut zátonyra kapcsolatuk. A homokszemek és a szél a gránitot is elkoptatja.

 

A Google adatkezelési elvei

 

A konfliktusok veleje

A legnehezebben megoldható konfliktusok azok, amelyek a velünk született morális elvek vélt vagy valós sérelméből fakadnak. Eric Berne, a tranzakcionális analízis megalkotója, odáig jutott felismerésében, hogy az emberek rájuk jellemző játszmákat játszanak, de arra következtetett, hogy ezek végső soron az intimitás elkerülésére szolgálnak. A sorskönyv pedig gyermekkorban kialakult program végrehajtása. A helyzet azonban az, hogy a legtöbb játszmának a mozgatója azonban valamely erkölcsi alapelv.

Öt velünk született erkölcsi alapelvet írt le a kutatás. Ezek az emberi evolúcióban alapvetőek voltak, mint pl. az altruizmus. Az elvek a következők: Gondoskodás szemben az ártással; Korrektség szemben a csalással; Lojalitás szemben az árulással; Tekintély szemben a felfogatással; Szentség szemben a tisztátalansággal.


Ezeknek az elveknek a hétköznapi semmibevétele általában mindenkiben okoz feszültséget, de akik gyermekkorukban ettől sokat szenvedtek, azok felnőttkorukban az elvek szenvedélyes védelmezőivé válhatnak. Az ilyen emberek számára elég a morális elv akár csak szimbolikus vagy áttételes megsértése is, máris harciassá válnak.

A morális elvek sérelme

Gondoskodás

A gondoskodás, mint lelkiismereti kötelesség jelenik meg az olyan -a gyermek feje felett folyó- vitákban, amikor az egyik szülő szerint a gyermek jóllétéhez, megfelelő fejlődéséhez szüksége van a teljes odaadásra és figyelemre, a követelmények és büntetések teljes mellőzésére. Ha a másik fél a tekintélytiszteletet, a szabálykövetést tartja kiemelkedően fontos elvnek, akkor véget nem érő harc kezdődik. Aki gyermekkorában nélkülözött, mostoha bánásmódban volt része, annak kést forgatnak a szívében, ha gyermekét sírva látja, mert házastársa "keménykedik" a gyermekkel ("márpedig 8-kor ágyban vagy!" "szemtelen voltál, nincs vacsora"). Az egyik szülő szemében fontosak a kivételek ("most kivételesen nem kell…"), a másik szülő pedig úgy érzi, ha nem következetes, sosem alakul a gyermekben az engedelmesség és a kötelességek tisztelete.

A fokozott gondoskodás igénye jelenik meg a felnőttek közötti dependens viselkedésben, amikor a másikhoz való túlzott ragaszkodás oda vezet, hogy a függő személy vagy korlátozóvá és/vagy bántalmazóvá válik, vagy alázatos szolgává.

Korrektség

A korrektség morális elvének korai sérelme vezet felnőttkorban a "túlzott igazságérzethez". Ehhez elég csak másod vagy sokadik szülöttnek lenni, s megélni az örökös háttérbe szorítottságot. Az ilyen emberek hajlamosak otthon is, de bárhol is kiállni az "igazukért". Közülük kerülnek ki az "igazság bajnokai". A születési sorrend kutatások szerint a sokadik szülöttek lázadó alkatúak, hajlamosabbak a társadalmi reformmozgalmakban részt venni.


Az "igazságosság" érvényesítéséből nő ki az életre szóló rivalizációs hajlam, ami kezdetben a testvérekkel folytatott harc a szülőkért, mint erőforrásokért, később azonban bárki, a társ is a vetélkedés célpontjává válhat.

Lojalitás

A lojalitás-konfliktusok terepe a kapcsolati hűtlenség, ill. a partner és a szülők elvárásai közötti őrlődés. Ebből fakad a jól ismert anyós-meny konfliktus is. Gyerekek esetében pedig -különösen konfliktusos házasságban - a "melyik szülőt szeressem".

Tekintély

A tekintély megkövetelése és a tekintéllyel szembeni állandó küzdelem két tipikus konfliktusokhoz vezető vonás. Előbbi hátterében kisebbrendűségi érzés lapul, ennek mintapéldája az otthon basáskodó férj, vagy a papucs, aki tekintély híján megalázottnak érzi magát. Akiknek gyermekkorában rossz tapasztalatai voltak az áltekintélyekkel, az vagy deviáns lesz vagy újító a tudományban vagy művészetben.

Szentség

A szentség elve hétköznapian a tökéletesség, a tisztaság, az ártatlanság, a becsületesség megkövetelését jelenti. Gondoljunk csak arra, hány embernek jelent lidércnyomást partnere előélete, hogy az mást is szeretett már. Szeretnénk társunkat idealizálni, de mindig kiderül, hogy tud megalkuvó, sumák, gyáva lenni, nem áll ki az elveiért, vagy netán a szexben "piszkos" a fantáziája.


Tényszerű gondolkodás, célszerű kommunikáció

A konfliktusok ilyesfajta -bizonyára nem kimerítő- osztályozása azt sugallja, ássunk le mélybe, derítsük ki a gyermekkori sérelmeket,mellőzéseket. Az ilyesfajta gyökerek feltételezése azonban egyrészt hipotetikus, túl nagy szerepet tulajdonít a nevelésnek, másrészt nem old meg semmit. Na, és ha tudja valaki, hogy a gyermekkora miatt érzékeny az igazságtalanságokra, változik attól valami? Ez önismereti feladatnak még elmegy, de ha a partner szenved ettől, őt végkép nem lehet belátásra bírni, őt csak megfelelően "kezelni" lehet. Nem szerencsés megoldás vita esetén a partner álláspontját azzal próbálni leszerelni, hogy az csak a gyermekkori sérelmeinek az újraéledéséből fakad. Ezt nevezik fejbeértelmezésnek. A sérelem ugyanis itt és most van, nem a gyermekkorban. Lehet valaki a gyermekkora miatt túlérzékeny, de akkor ezt kell tudomásul vennünk.

A Tény az, hogy ő ilyen, és ebből kell kiindulni. A tényszerű gondolkodás sosem minősít, csupán megállapít. Tényeket állapít meg itt és most, azaz nem keveri bele a jelenbe a múltat ("mert Te mindig..."),sem a jövőt ("hova fog ez vezetni, ha most hagyom…"). A tényeket - tetszik, nem tetszik- el kell fogadnunk. Hogy a másik most éppen valamilyen és valahogy viselkedik, ez a tény. Ehhez alkalmazkodni, ill. ezen esetleg változtatni csak célszerű viselkedéssel lehet. A sértődés, a felháborodás, a visszavágás, a duzzogás nem célszerű viselkedés, csupán érzelmi reakció, amire hasonló lesz a válasz.

A célszerű viselkedés kulcskérdése: mit akarunk elérni, mit lehet kihozni az adott helyzetből? A fő cél a fölösleges konfliktusok, a "játszmák" kerülése, miközben saját jogaink minél kevésbé csorbuljanak. Ehhez azonban fel kell ismernünk partnerünk viselkedésének sokszor számára is rejtett célját. Az emberek, amikor személyiségükbe ágyazott rejtett szükségleteiket akarják érvényesíteni, általában duplafenekű kommunikációt folytatnak, azaz mindenféle kifogást, ellenérvet keresnek, csak azt nem mondják meg, mit is akarnak. De ne is várjuk, hogy megmondják, mert ők sem feltétlen tudják. A morális érzéket vizsgáló kutatásokban általában az a jellemző, hogy az emberek kapásból tudni vélik, mi a helyes adott helyzet megítélésében, s utána már csak racionalizálni akarják megérzésüket. A morális ítélet ugyanis intuitív, így vitatkozni is nehéz vele. Ha valaki úgy érzi, őt elnyomják, vele igazságtalanok, vagy mások jogtalan előnyhöz jutnak vele szemben, ezt nehéz vitatni, tehát jobb tényként elkönyvelni, hogy "ha úgy érzi, hát úgy is van".


Konfliktusok az életben

Sok ember azért gürcöl áldozatkészen, akár megkettőzött erővel is (vagy legalábbis ezt hiszi magáról), mert ezzel szeretné partnere elismerését kivívni. Ők a mártírok. Amikor aztán nem kapják meg a nekik járó elismerést, elkezdenek duzzogni, mindenen megsértődnek, bedacolnak, szabotálják a munkát, mert környezetük "nem érdemli meg". Erre a válasz persze a visszontsértődés szokott lenni, mondván "én is ugyanúgy dolgozom", vagy "a munkáért nem jár külön kitüntetés". Vegyük észre, hogy az ilyen helyzetek vagy a partnerek közti rejtett rivalizálásból fakad vagy abból, hogy a "mártírnak" túl nagy az elismerés- és szeretetigénye. A tényszerű gondolkodás ilyenkor csupán regisztrálja -nem firtatva, jogos-e vagy sem-, hogy a másiknak fokozott az elismerésigénye, és a célszerűség jegyében megadja azt. Nem gúnyosan, nem lekezelően, hanem spontánul és őszintén. Végülis mibe kerül olykor megdicsérni a másikat, ha az annyira igényli, akkor is, ha ő ezt nem teszi meg viszonzásul? Valaki legyen okos a családban.

Sokan - messzire vezetne elemezni, mik is lehetnek az okok- gyakran rágörcsölnek arra, hogy "nekik legyen igazuk", azaz valami úgy legyen, ahogy ők akarják. Ha a partner is hajlik erre, akkor jön a nevetséges vita, hogy milyen színű legyen a függöny, vagy hol legyen a vacsora. A tényszerű gondolkodással tudomásul vehetjük, hogy ha engedünk, nem koptatjuk tovább a szánkat és a kapcsolatunkat. Meg lehet próbálni kompromisszumos megoldást találni, a partnernek sokszor az is elég, hogy elismerték a választásra való jogát. De akkor sem dől össze a ház, ha "nem nekünk lesz igazunk". Az "igazság" leggyakrabban semmi más, mint egy érzés. Ha most ketten érzik ezt az érzést ellentétes dolgok kapcsán, ugyan melyik érzés az igazabb?

A gyermekneveléssel kapcsolatos vitákban a tényszerű gondolkodás rögzíti, hogy "a társam így szeretné". A tényszerű gondolkodás sosem minősít, tehát nem tesszük hozzá, ha mondjuk a másik szabálypárti, hogy "mert ilyen kényszeres" vagy "persze, mert katona volt az apja". A legnehezebb azt megállni, amikor a gyermek testi épsége, egészsége forog kockán. Lehet, hogy az anyuka úgy látja, a kicsi "be fogja verni a fejét", ha az apja nem vigyáz rá eléggé. Ezekben a szituációkban azonban nem feltétlen egy életet veszélyeztető nemtörődöm apáról van szó, hanem arról, hogy a két szülőnek az aggódási szintje eltérő. Persze, ha éppen az apa olvassa most ezt a cikket, elfogadhatná, hogy felesége kicsit aggodalmaskodóbb, és miért ne az ő elvei szerint vigyázzon apuka a gyermekre, hogy anyuka kevesebbet szorongjon?


A tényszerű gondolkodásunkkal azt is beláthatjuk, hogy talán túlértékeljük társunk viselkedésének hatását. Ki tudja azt, hogy adott gyermek esetében az ilyen vagy olyan nevelés hova vezet. S vajon a saját nevelési nézeteink mennyivel megalapozottabbak? Az "én nem így csinálnám" nem igazán meggyőző ellenérv. A nevelés a szülő személyiségének a hatása, de meg lehet-e védeni a gyermeket a másik szülő személyiségének hatásától? Még igazából válással sem. Tény: ezt a nőt/férfit én választottam, ezzel a tudattal most már együtt kell éljek.

Az "igazságkeresők" egy típusa évekre visszamenőleg képes felhánytorgatni az őt ért sérelmeket, mintha mást sem tett volna eddig, mint gyűjtögette őket. De a tényszerű gondolkodást gyakorló partner tudomásul veheti, hogy sérelmek márpedig voltak és vannak, akkor is, ha ő azt már rég elfelejtette és nem is szándékosan követte el annak idején sem. Ezeket vitatni tehát nem érdemes, még akkor sem, ha akár tényferdítéseket is tartalmaznak a felhánytorgatott esetek. A sérelem egy érzés, amit csak fokoz, ha nem ismerjük el, hogy az tud fájni. A megbántottságra egyedüli gyógyír, ha szánjuk-bánjuk múltbeli tetteinket, figyelmetlenségünket, és igyekszünk a jövőben elkerülni a hasonló helyzeteket. Ajkkor is, ha szerintünk túlzó vagy hamis volt az az emlék.

A vitákban gyakori eszköz a másik egész lényének a minősítése. Ilyenkor a másik gyáva, élhetetlen, mihaszna, a szexuális természetű vádakat most nem is részletezve. Gyakori fordulat a "mert te mindig", "mert te soha". Mivel itt nem tényekről, hanem durva általánosításokról van szó, több tényt is megállapíthatunk. Egyrészt ez csak vitastílus, aminek a sajátja az, hogy cáfolhatatlan. Tehát nem is érdemes az állításokat vitatni. Ha meg is válaszolnánk minden vádat, attól nem szűnne meg a másikban az az érzelem, amit a vádaskodásával reagál le. El kell fogadjuk, hogy a másik dühében, csalódottságában ilyennek lát minket. Célszerű a vádaskodás lavináját elindító eseményre koncentrálni, és azzal kapcsolatban megfogalmazni valami konstruktív javaslatot.


A szintet lépés nehézségei

A konfliktusok és viták ilyesfajta megközelítése általában ellenkezést szokott kiváltani. "Miért mindig én engedjek?" "Miért mindig neki legyen igaza?" Ez azonban, ha belegondolunk, ugyanúgy csak egy morális elv, az igazságosság számonkérése, miben különbözik hát attól, amit meg akarunk oldani? A konfliktusokat csak úgy lehet fejlettebb szinten kezelni, ha az ésszerűség jegyében félre tudjuk tenni a megszokott, eddig majd' mindig rossz kimenetekhez vezető sérelmi kommunikációt. A tényszerű gondolkodás és a célszerű kommunikáció egyre jobban összecsiszolhatja a párokat, csökken a konfliktusok gyakorisága és intenzitása. Aki erre az útra lép, fogja fel tanulási folyamatnak. Sok gyakorlás, próbálgatás, utólagos elemzés alakítja ki bennünk az újfajta konfliktuskezelés képességét.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre