Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A pszichiátria tanulhatna a történetéből

Ha a pszichiátria tanulni akarna a történetéből, tudomásul venné, hogy erőszakszervezetnek indult és leplezett formában ma is az maradt; eredendően tudománytalan volt és ma sem tudja meghaladni pszeudotudomány jellegét.

Megjelent: Amiről az orvos nem mindig beszél

 

A Google adatkezelési elvei

 

A pszichiátria születése

Az elmeháborodottak felügyelete és gondozása sokáig a családok dolga volt, vagy vallási könyörületből egyes kolostorokba is befogadták őket. A bürokratikus államszervezetek kialakulásával azonban - először XIV. Lajos alatt Franciaországban, majd fokozatosan minden országban - a társadalmi élet rendszabályozásának részeként a társadalmat zavaró, de törvényt nem szegő elemeket, köztük az elmebetegeket, nagy intézményekbe gyűjtötték össze és ott fogva tartották őket. Ezt nevezte Michel Foucault "nagy bezárásnak" (Porter, 2002). "E házaknak semminemű orvosi rendeltetésük nincs, nem azért fogadják be az embereket, hogy ápolják őket, hanem azért, mert az illető már nem lehet a társadalom része, számára ez már tilos" (Foucault, 2000). A kor felfogását jól tükrözi Thomas Willis 1684-ben "Két értekezés a vadállati lélekről" című könyve; ekkoriban a betegek megtörése volt a "kezelés" célja, amihez bármilyen kínzás -rendszeres verés, tüzes vassal égetés, fojtogatás, éheztetés - megengedhető volt (Whitaker, 2003). A polgári eszmék szellemében ugyan 1793-ban Philippe Pinel betiltotta az elmebetegek leláncolását és kínzását, de mit sem változtatott az önkényes fogvatartáson (Foucault, 2000). Sőt, a betegek felkutatása és begyűjtése egyre nagyobb méreteket öltött. Olaszországban 1881-ben még csak 8000, 1907-ben már 40 000 ember volt bezárva, az USA-ban az elmegyógyintézetek száma 1840-ben 18, 1880-ban már 139 volt. Az őrzött betegek száma ez idő alatt 2500-ról 74 000-re nőtt (Porter, 2002).


A "tudományos" fordulat

A pszichiátria "tudományos fordulatát" az az igény szülte, hogy törvényesítsék az elmebetegek fogvatartását és kényszergyógykezelését. Ehhez azonban meg kellett tudni mondani, ki elmebeteg és ki nem az. A leghíresebb osztályozó rendszert a 19-20. század fordulóján Emil Kraepelin német pszichiáter hozta létre, aki megfogalmazta a biológiai pszichiátria máig érvényesnek tekintett alaptételét is, miszerint az elmebetegség az agy örökletes betegsége. Azóta újabb és újabb, egyre több és több mentális zavart tartalmazó betegségkatalógusok jelentek meg. A tudományosság látszata azonban nem tudja elfedni azt, hogy a pszichiátria végső soron továbbra is az állam egyik intézményes eszköze az egyén feletti szociális kontroll gyakorlásában. A pszichiátria már régen túlterjeszkedett a dühöngő elmebetegek őrzésén és lecsendesítésén, fő tevékenysége társadalmi problémák -szegénység, munkanélküliség, elidegenedés és lázadás- okozta pszichés tünetek kezelése. Tanulságok levonása nélkül múltak el korok, melyekben amerikai pszichiáterek a rabszolgák szökési vágyát elmebetegségnek tekintették s elmebetegeket sterilizáltak, modellül szolgálva a náci orvosoknak, akik az eugenika nevében értelmi fogyatékosokat és elmebetegeket gyilkoltak (Whitaker, 2003). S nem is olyan régen, a politikai ellenzék félreállításának kényelmes módja volt a kényszergyógykezelés, vagy a homoszexualitás elmebetegségként való kezelése (Kovács, 2007). A pszichiátria hol nyíltabban, hol csak a háttérben munkálkodva mindig az uralkodó hatalmat és értékeket szolgálta ki. A pszichiátria hatalma ma is jól érzékelhető, hiszen a kényszergyógykezeléssel, bírói ítéletek befolyásolásával, a gyermekelhelyezés véleményezésével, gondnokság alá helyezéssel alkotmányos jogok sérülhetnek és sérülnek is. A tájékozatlan állampolgár mindezt csak akkor észleli, amikor saját maga vagy rokona jogai kerülnek veszélybe.

A pszichiátria tudomány?

A pszichiátriát pszeudotudománynak tekinthetjük, mert tárgyának, a mentális betegségnek csak szubjektív leírását tudja nyújtani, objektív eszközökkel képtelen azt kimutatni. A pszichiátria, amióta csak létezik, mégis nagy vakbuzgalommal kereste mindig is a gyógyírt az "agy betegségére": inzulinkóma, kasztráció, hidegvíz kúra, kámforsokk, elektrosokk, leukotómia (homloklebeny rostjainak átmetszése): mindegyikről a maga korában "tudományos áttörésként" beszéltek, ma ezeket az eljárásokat csupán szégyenletes, súlyos károkat, nem egyszer halált okozó agyroncsolásnak látjuk (Whitaker, 2003). A ma uralkodó új paradigma, a "kémiai egyensúlyzavar" az agy betegségének kifinomultabb, de ugyanúgy igazolatlan teóriája, a pszichiátriai gyógyszerek ugyanis nem állítanak helyre semmit az agyban, azaz nem gyógyítanak, csupán - meglehetősen kiszámíthatatlanul - egyeseknél javítanak némely tüneten (Moncrieff, 2008). A kiszámíthatatlanság oka az, hogy pl. az antidepresszánsok esetében a mellékhatásokon túl csak placebohatás létezik (Kirsch, 2011). A pszichiátriai gyógyszerek tartós szedésük során ugyancsak agykárosodást és anyagcserezavarokat okoznak, csak ezek a hatások -romló memória, krónikus alvászavar, diabétesz- kevésbé látványosak.


Van a pszichiátriának jövője?

A pszichiátria története során folyamatosan veszíti el a talajt a lába alól. A neurológia és az idegtudományok fejlődésének hatására először az epilepszia, majd a különféle anyagcserezavarok és agyi elváltozások okozta mentális zavarok kerültek ki a pszichiátria fennhatósága alól. Várhatóan, minél bizonyítottabban "agyi" lesz egy betegség, annál kevésbé lesz "pszichiátriai", hiszen valamelyik orvosi diszciplína alá fog átsorolódni (Bánfalvi, 2013). A mentális zavarok öröklékenység teóriája is vesztésre áll. A szkizofrénia génjét hiába keresik (Joseph, 2004), hiszen 1810 előtt nem is létezett ez a betegség (Torrey, 1980), nincs mit megtalálni. Egyre nyilvánvalóbbá kezd válni, hogy a mentális zavarok kulturális, társadalmi, életmódbeli betegségek, amik fakadhatnak magzati vagy csecsemő és gyermekkorban elszenvedett károsodásokból, ill. a nyugati életmód következményeiből (Szendi, 2010).

"Természetesen a pszichiátria mai válsága nem fenyeget felszámolódásával, megszűnésével. …. fennmaradását, de egyben állandó válságról válságra való botladozását iszonyatos erejű kulturális-társadalmi erők tartják fenn (pénz, hatalom, presztízs, érték, érdek stb.)" (Bánfalvi, 2013). Ezért nem képes a pszichiátria szembenézni önmagával, s tanulni saját történetéből, mert az önmaga felszámolását jelentené.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

  • Bánfalvi Attila: A pszichiátria megmentése. LAM 2013;23(1):62-67
  • Foucault, M: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése. Corvina, Budapest, 2000.
  • Joseph, J: The gene illusion. Algora Publ., 2004
  • Kirsch, I: The emperor's new drugs: exploding the antidepressant myth. Basic Books, 2011
  • Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina, 2007.
  • Porter, R: A téboly. Magyar Világ, Budapest, 2003.
  • Moncrieff , J: The Myth of the Chemical Cure. Springer, 2008.
  • Szendi G: Boldogtalanság és evolúció. Jaffa, 2010.
  • Torrey, EF: Schizophrenia and civilization. Jason Aronson, 1980.
  • Whitaker, R: Mad in America: Bad science, bad medicine, and the enduring mistreatment of the mentally ill. Perseus Pub, 2003.