Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Dr.DiNicolantonio:
A só-sztori

Fordította:Czárán Judit

Forrás:Dr.DiNicolantonio:The Story of Salt

A sóra úgy kell tekintenünk, mint az óceánok hagyatékára és szimbólumára, amelyekben az élet keletkezett és amely ma is jelen van a testünkben

 

A Google adatkezelési elvei

 

Az óceánokban fellelhető ásványok kb. 90%-át a só teszi ki - és ugyanez a helyzet a vérünkkel is. Vagyis a vérünk mintegy tükrözi az óceánok ásványianyag-összetételét, az óceánokét, amelyek minden élet forrásai és kiindulópontjai. Ez a tény már önmagában elég ahhoz, hogy a sóra a maximális tisztelettel tekintsünk.

Só mindenütt van. "Milyen furcsa bolygó! Milyen száraz, milyen hegyes,milyen sós" - mondja a Kis hercegben Antoine de Saint-Exupéry.

A Föld felületének 70%-át sós tengerek borítják, de só van az esővízben (különösen az óceánoktól 200 km-es távolságon belül), a talajban (az agyagban és a termőföldben), a hegyekben (sósziklák), az állatokban (a vérükben, a szövetek közti folyadékban, a bőrükben, a csontvelőjükben, a szerveikben, a húsukban, a rovarokban, stb.), a növényekben (a földi mandulában, bizonyos fafajták törzsében, a vízinövényekben, stb.) és még abban is, ami kijön az állatokból (vizelet). De még az óceánoktól nagyon távol eső területeken is található só (sziksó, sós források, stb.).

Sokan úgy gondolják, hogy az ember az alacsony sótartalmú táplálkozásra szelektálódott. Ám ha megnézzük, hol mindenütt van só, akkor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy ez vajon hogy lehetséges. Az igazság ugyanis az, amint erről új könyvemben, a The Salt Fix-ben is írok, hogy ennek valószínűleg éppen az ellenkezője igaz. Hogy az ember a magas sótartalmú ételekre szelektálódott.


Az ember mindig is vágyott a sóra. Bizonyítékok vannak rá, hogy "bizonyos populációk kannibalizmussal elégítették ki a sószükségletüket, mások tejivással (például a kirgizek és a numídiaiak), megint mások sós források vizének fogyasztásával (pl. az arab beduinok és más sivatagi népek) illetve állati vér és vizelet ivásával (mint a kelet-afrikai maszájok)" (Ritz E 1996). Őseink sótartalmú növényeket égettek, tengeri algákat szárítottak és égettek, illetve növényeket vagy fákat égettek edényekben, hogy aztán a hamuból sót nyerjenek ki.

Sóbányák, sós sziklák, sós tavak, sós források, tengervíz lepárlása lagúnákban illetve ember-alkotta medencékben - őseink mindent kihasználtak, hogy sóhoz jussanak. Az arab félsziget (Gerra) és Észak-Afrika sok régiójában (Teghaza, a 'só városa' a Szaharában) sós téglát használtak az építkezésekhez. A régi egyiptomiak úgy tartották, hogy a só meghosszabbítja az életet, Skóciában pedig a halhatatlan lélek szimbóluma volt. "A sót az élet és minden élőlény, illetve a lélek esszenciájának tartották. Semmit nem lehetett só nélkül enni, és amiben nem volt só, abból valami létfontosságú dolog hiányzott." (Cirillo M és társai 1994).

Az az igazság, hogy a múlttal összehasonlítva a mai átalagosan napi 8-9 gramm só (vagy 3,200-3600 mg nátrium) fejenkénti elfogyasztása egyáltalán nem tekinthető soknak. Összehasonlítva a régi rómaiakkal, akik becslések szerint kb. napi 25 gramm sót vettek magukhoz, vagyis kb. háromszor annyit, mint mi manapság. 1725-ben Franciaországban, ahol precízen dokumentálták az állam magas sóadóból származó bevételeit, az átlagos napi bevitel 13 és 15 gramm közt lehetett. J. Waser szerint ez a svájci Badenben úgy 15,5 gramm volt, Zürichben viszont akár a 23 grammot is meghaladhatta napi átlagban.

Ám a 16. századi Skandináviában még ennél is több sót fogyasztottak. Dániában a napi bevitel akár az 50 grammot is elérhette fejenként, Svédországban pedig a 15. században a 100 grammot is megközelítette. Ezekben a régiókban a só nagyrészt sózott halakból és füstölt húsokból származott. Vagyis összességében elmondható, hogy az a sómennyiségét, amit ma mi magunkhoz veszünk, kifejezetten csekélynek mondható a pár száz évvel ezelőttihez képest.

A sót a történelme folyamán az ember mindig nagy becsben tartotta, ára sokáig az aranyéval vetekedett.


A só Velence egyik fő kereskedelmi árucikke volt a 6. századtól, Rómában, Afrikában, Borneón és Kínában pedig időnként pénzhelyettesítőként is szolgált. A nyugat-afrikai partok 1455-ös felfedezése közben a velencei Ca de Mosto feljegyezte, hogy az év bizonyos időszakaiban, amikor a hőség tikkasztó volt, a bennszülöttek "meghaltak, ha nem volt só". Valentin Fernandez, Szenegál felfedezésekor azt írta, hogy "A törzsfőnökök több aranyat adtak a sóért, mint bármi másért. Szükségük volt sóra önmaguk és az embereik számára, mert úgy tartották, hogy só nélkül sem ők, sem a törzs tagjai nem maradhatnak életben és nem tudnak prosperálni." Az is dokumentálva van, hogy Sierra Leone és Közép-Afrika őslakosai akár a felségüket vagy a gyerekeiket is képesek voltak sóért eladni. Állítólag a kannibalizmus is azért alakult ki, hogy az emberek fedezzék a sószükségletüket.

Az emberrel veleszületik a só iránti vágy. Cirilló és társai megjegyzik, hogy a döntően vegetáriánus indiánok még jobban rá vannak szorulva a hozzáadott sóra, mint a húsevők, mert különben nátriumhiány lép fel a szervezetükben. A só felkutatására és megszerzésére fordított rengeteg energia is arra utal, hogy az embernek vele született szükséglete a sófogyasztás, és hogy a só a legfontosabb íz a számára. A gerincesek sóéhsége arra enged következtetni, hogy itt többről van szó, minthogy kényeztetni akarják az ízlelőbimbóikat.

A sónak számos fontos funkciója van. A régi időkben sóval és/vagy a sós oldatokkal kezelték a zúzódásokat, a csontízületi gyulladást, a keléseket, a fertőzéseket (verejtékezés, hányás, hasmenés), továbbá fertőtlenítésre is használták. Egy antik római író és filozófus, Plinius egy további áldásos hatását is említi a sónak: "...ha reggelenként evés előtt egy kis sót teszünk a nyelvünk alá, és megvárjuk, amíg elolvad a szánkban, azzal megakadályozhatjuk a fogszuvasodást és a fogromlást." "A főzésről" munkájában Apicius pedig a következőkben jelöli meg a só hasznát: "...A só segíti az emésztést, tisztítja a beleket, véd a betegségektől és a járványoktól, és mindenféle egyéb láztól."

A só fontos szerepet játszott az ember evolúciója, illetve történelme során A só nélkülözhetetlen ásvány, amire szükségünk van az életben maradáshoz. Nátrium nélkül nem létezne idegi ingerületátvitel, a szívünk nem verne és nem tudnánk mozogni. A só életbevágóan fontos szinte minden élőlény, de különösen az ember számára, hiszen például a a testhőmérsékletünket is úgy szabályozzuk, hogy sót és vizet izzadunk ki. Úgyhogy amint erre a már említett The Salt Fix című könyvemben is rámutatok, legjobban tesszük, ha kielégítjük a só utáni vágyunkat, és nem ragaszkodunk makacsul a sószegény diétánkhoz. Szervezetünknek szüksége van sóra ahhoz, hogy fenntartsa testünk belső tengerének összetételét, ezért folyamatosan jelzi, ha sóhiányban szenvedünk. A só iránti vágy több mint százmillió éve szolgálja az életet. Ideje, hogy végre meghalljuk a hangját.

A szerző James J. DiNicolantonio, a szív- és érrendszeri betegségek elismert kutatója, a gyógyszerészeti tudományok doktora.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre