Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A változás receptje

Az tud megváltozni, aki elhiszi, hogy meg lehet. De ugye a hit nem elég, kéne valami módszer, valami járható út. Amiket eddig mondtak Önnek, hogy 'szedje össze magát', meg, hogy 'csak akarni kell', nem működtek. De ez ne szegje kedvét, eddig rossz tanácsokat kapott.

 

A Google adatkezelési elvei

 

A személyiség, a rossz tulajdonságok tudnak nyűggé válni, hiszen, ha meg nem is fogalmazza mindenki, de a saját bőrén mégis tapasztalja, hogy a sorsa a személyisége végterméke. Ami aztán vissza is hat, tovább rontva a helyzetet. gondoljunk csak a pesszimistára, akit újabb és újabb kudarca csak megerősít abban, hogy ő látja jól a világot. Sokan ráéreznek arra, hogy jó volna változni, így aztán ki kineziológushoz, ki pszichiáterhez, ki pszichológushoz fordul, hogy a még szerencsétlenebb választásokat nem is említsem. Aztán évekig járnak a "szakemberhez" és várják a csodát, hogy megváltozzanak. Valami aprócska változások persze történnek is, mint Taszilóval, aki továbbra is bepisil, csak már nem érdekli. Az igazi probléma az, hogy a "szakemberek" csak kezelni akarnak - ki-ki a maga elképzelése szerint -, és maguk is kíváncsian várják, mi fog kisülni a "kezelésből". Maradva a még legadekvátabb szakember választásnál, a pszichológusok általában nem a lázadást és a személyes forradalmat pártolják, hanem a belenyugvást, az elfogadást, és ezt elnevezik a fejlődésnek. A legtöbbük szerint a jó alkalmazkodás az a beilleszkedés, az elfogadás, a megbocsájtás, meg a hasonlók. Igazság szerint, ha valaki személyiségfejlődést szeretne elérni, lehet, hogy előtte azt kéne megkérdeznie "fejlesztőjétől", ugyan mondja már el, hogy ő mit ért el az életében. Mert van egy egyszerű elv: tanácsot olyantól fogadjunk el, akinél már bevált, amit majd nekünk akar tanácsolni. Szürke, unalmas, boldogtalan emberek ugyan mit tudnak elérni az ugyanettől szenvedőknél?


De hát mi is az a személyiség?

A személyiséget sokan sokféleképpen meghatározták már, de általában viszonylag stabil tulajdonságok, reagálási módok rendszerének szokták tekinteni. A kialakulását úgy képzelik, hogy születésünktől kezdve a minket ért hatások tesznek minket valamilyenné. Ehhez hozzátehetjük, hogy a személyiség kb. 50%-ban genetikailag meghatározott, azaz ki tudja, mit okoznak a gének, és mit sulykoltak belénk a környezeti hatások. Már csak ezért is sántít az oknyomozó pszichoterapeuták "múltfeltáró" kutatómunkája. Nem egyszer öröklött sajátosságot akarnak a múltból megmagyarázni. Ráadásul számos kutatás igazolja, hogy a gyermekkori életesemények és a felnőttkori személyiség közt igen csak gyér kapcsolat mutatható ki. Nagy port kavart fel két kutató azon eredménye, miszerint a gyermekkori szexuális traumák igen ritkán okoznak felnőttkorban észlelhető mentális problémát az emberek életében. Erről persze mindenki nagyon mást gondol, mert a korábbi vizsgálatok épp az ellenkezőjét állították, és persze rögtön a kutatók nyakába akarták azt is varrni, hogy ezzel felmentik a szexuális bántalmazókat. Szó sem volt erről, és a két kutató megismételt vizsgálata ismét őket igazolta. Szemben a korábbi vizsgálatokkal, amelyeket zárt osztályokra került emberekkel, vagy börtönökben végeztek, a két kutató az átlag népességen vizsgálódott. Mi a különbség? Ha a traumatológián kérdezzük ki az embereket arról, veszélyes-e az esés, akkor arra fogunk következtetni, hogy minden hasra esés súlyos következményekkel jár. A szexuális traumák esetén is ez a helyzet: ha eleve azokat vizsgáljuk, akiket a trauma, netán valami más annyira megviselt, hogy pszichotikusokká vagy bűnözőkké váltak, akkor hihetjük, hogy a szexuális traumák minden esetben ide vezetnek.

De miért is beszélek erről ennyit? A mai közgondolkodás szerint, amit persze a pszichológusok alakítanak, az ember sorsa gyermekkorában eldől. Innen nézve bármi változás elérése olyan, mintha a megkötött betont akarnánk formálni.

De, vegyük mondjuk példának a dohányzást, mint rossz szokást. Reménytelen róla leszokni? Nem. Én ugyan nem dohányoztam, de rágtam a körmömet. Egy nap leszoktam róla, azóta nem rágom. Hogy csináltam? Amint rágni akarom, arra gondolok, hogy nem akarom rágni, mert, hogy néz az ki, és nem rágom. Ma már alig támad rághatnékom, a szokás teljesen elhalványult.

De nem csak külső, cselekvésekben megjelenő, hanem belső, azaz gondolati szokásaink is vannak.


Tegyük fel, az a rossz szokásom, hogy ha kihívásokkal kerülök szembe, mindig az jut eszembe, hogy ez nekem még nem megy, még sokat kell ehhez fejlődjek, vagy nekem ez eleve nem való. Na jó, bevallom, voltam én ilyen is. Aztán egy nap elegem lett magamból, mert igazából szerettem volna megfelelni a kihívásoknak, csak gyáva voltam. Elhatároztam, hogy ezentúl minden olyan kihívásra igent mondok, ami szerintem engem építene, hanem volnék nyuszi. Kezdetben ez úgy működött, hogy az elhatározás miatt igent mondtam, aztán meg vertem a fejemet a falba, hogy minek hozom magam ilyen helyzetekbe. De hamarosan vérszemet kaptam, mert azt tapasztaltam, hogy ha már helyzetbe hoztam magam, akkor meg is feleltem a feladatnak. Azaz, egyre csökkent bennem a félsz és a hezitálás, és egyre kevésbé izgultam az elvállalt próbatétel teljesíthetősége miatt.

Na, most fussunk neki újra a személyiség definíciójának!

A különféle definíciók által emlegetett "vonások", "szokásos reagálások", vagy a "tudattalan és tudatos harcának eredménye" nem mások, mint kialakult gondolkodási szokások. Azaz, a személyiség felfogható szokások rendszereként.

A változás útja

Teoretikusan innentől már könnyű dolgunk van: a rossz gondolati szokásokat ki kell cserélni jó gondolati szokásokra. Mondjuk, lusta vagyok. Emögött konkrétan az áll, hogy mondjuk meg kéne írnom egy cikket, de kint süt a nap, úgy érzem, nem is fog az agyam, inkább olvasgatnék a napon. De ugye, van az a fránya határidő. Ha még mélyebbre ások, azt a gondolatot találom, hogy írni akkor lehet, ha van hozzá kedvem, vág az agyam, mint a borotva, és más szempontból is minden körülmény ideális. Mi van, ha ezt az egészet kisöpröm, és azt kezdem ilyen helyzetekben gondolni, hogy "ki mondta, hogy az íráshoz (ide tetszés szerint beírható tanulástól a takarításig bármi) megfelelő hangulat kell?". És lám: a kedvetlenül elkezdett bármi közben megjön hozzá a kedv.

Ez persze kicsit sziszifuszi munkának tűnik, minden egyes rossz gondolati szokásunkat egyenként átváltoztatni.


De mi is történik, amikor kedvetlenül csinálni kezdünk valamit és menetközben megjön a kedvünk hozzá? Némi erőfeszítéssel fokozatosan létrehozzunk egy olyan lelkiállapotot, amiben már kicsit mindent másképp látunk. Ha eleve ebbe a lelkiállapotba tudnánk magunkat valamiképp beletornászni, nem kéne átmennünk a lassú bemelegedési fázison, hanem rögtön jó kedvvel kezdhetnénk a munkát.

Általánosítva a módszert, kérdezzük meg magunktól, mit nem szeretünk magunkban. Például, szürkének, unalmasnak, boldogtalannak gondoljuk magunkat, ezért régóta tervezgetjük, hogy elmegyünk a "szakemberhez". Képzeljük el, mit érezhet egy olyan ember -választhatunk konkrét ideált is - aki érdekesnek, eredetinek és elégedettnek érzi magát! Ez egy lelkiállapot, egy gondolatfelhővel, amiben olyasmik keringenek, hogy "sok mindent elértem már", "sok mindenre képes vagyok", "érdekes gondolataim vannak", "tele vagyok tervekkel", stb. Ha elsőre nem megy, egy kis segítség: Ön a Tünetegyüttes nevű amatőr színjátszókör tagja, és a szerepe pont ez, amiről most beszélünk. Ki kell állnia mindjárt a színpadra és elő kell adja a könnyed, magabiztos, határozott, elégedett figurát. Az ilyen szerepléseknél persze mindig ott van a rejtett belső felmentés, hogy "ez persze nem én vagyok, csak most eljátszom". De ha megy ez a színpadon, miért ne menne az életben? Csak azért, mert "ez nem én vagyok"? De miért ne lennék én? Hisz a fejemben ott van ezernyi szerep, amit már láttam az életben, netán egyiket-másikat már el is játszottam.


Válasszunk szerepet!

Mi van, ha az, amit kőbevésett személyiségnek gondolunk, az csak annyiban különbözik a potenciálisan eljátszható szerepektől, hogy a személyiségünket alkotó szerepeket túlságosan is begyakoroltuk már. Ez olyan, mint amikor egy színész beleragad a gonosz vagy a komikus karakterbe, és ha feltűnik a színen, vagy meghalljuk a szinkronhangját, egyből az agyonjátszott karakter ugrik be nekünk. Mi is így vagyunk: környezetünkben kiépítettünk egy elvárást saját magunkkal szemben, hogy milyenek is vagyunk, minek is lássanak. Ezért könnyebb új környezetben levetkőzni régi önmagunkat. De ez csak egy múló nehézség, nem kell a változás kedvéért rögtön másik városba költözni vagy másik iskolába átjelentkezni.

Szóval, a személyiség nem más, mint egy gyermekkortól begyakorolt szerepkészlet, amiben mi is otthonosan mozgunk, még ha nem is szeretjük feltétlen, és a környezetünk is ilyennek ismer minket.

Amilyen destruktív tud lenni a környezet, amikor az embert visszanyomja a tőle megszokott szerepébe ("Te nem ilyen szoktál lenni…"), ugyanannyira megerősítővé is tud válni, amikor leesik a tantusz, hogy mi már mások vagyunk ("Eddig teljesen félreismertelek…").

Milyen érdekes, végig szó sem esett a gyermekkorról, a traumákról, az elismeréshiányról, a kiközösítésről, meg hasonlókról. Az új pszichológiát nem érdekli a múlt, mert az már elmúlt. Persze, a múlt jelen van a rossz külső és belső szokások képében. De ha szokásról beszélünk, máris a jelenről és csakis arról van szó. Ugyanis teljesen mindegy, miért szoktam rá a körömrágásra, az a kérdés, hogyan tudok róla leszokni. A jövővel sem nagyon foglalkozunk, csak azzal, ami tervezhető benne. Vásárlólistát továbbra is érdemes írni, és a teendőket is ajánlatos bevezetni a naptárunkba. Az életbiztosítás sem árt. De hogy mi lesz majd ha….hát az majd kiderül, ha egyáltalán bekövetkezik az a valami.

Elsőként talán válasszuk a jelenben élést, ez is egy remek szerep, ami némi gyakorlás után részünkké válik. Annyira, hogy egy idő után ezt tekintjük természetesnek.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre