Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Állítsák meg a Fejlődést, ki akarok szállni!

Ma elgondolkodtam azon, mi a különbség a fejlődés és a változás között. Változás az, amikor a dolgok a maguk természeténél fogva romlanak, kibontakoznak, elmúlnak vagy megszületnek. Ezt ment évmilliókon át. A fejlődés az, amikor ránk erőltetik a változást. Ez megy jó ideje.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Gyermekkoromban sokáig csak a változást ismertem. Például, egyszer csak eltűnt apukám a körünkből, de ezt valahogy viszonylag gyorsan megszoktuk. A környezetünk jótékonyan hallgatott, anyukám pedig nagyon erős volt és nem sírt csak belebetegedett egy életre. A gyerekek mindenhez gyorsan alkalmazkodnak.

Aztán újabb változás volt: lekerültem vidékre nagybátyámékhoz, akiket annak előtte sosem láttam. Egy este beültettek egy katonai dzsipbe és sötétben mentünk nagyon sokáig. Alezredes nagybátyám hátul ült, én meg a kiskatona sofőr mellett, s büszkén arra gondoltam, hogy ilyen sokáig még egy óvodástársam sem volt fenn. Éjszaka érkeztünk meg. A hálószobában két kislány aludt, egy néni, azaz a nagynéném pedig az ágyban olvasva várt minket. Megmutatták az ágyamat, levetkőztem és lefeküdtem. Reggel -minden átmenet nélkül- egy új élet kezdődött. Ez is változás volt, de minden olyan természetesen és gördülékenyen zajlott. Azt hittem, ezentúl örökre itt élek, anyukámról és bátyámról többet nem is hallottam. Éltem az életemet, mint egy bogár, akit ha letesznek valahova, onnantól ott mászkál. A külvilágot csak a piac jelentette, ahova néha elmentünk vásárolni, meg a parkőr bácsi, aki azt mondta, van neki egy nagy távcsöve, amin látja, ha rosszalkodunk. Hát én még csak nem is rosszalkodtam, csak játszottam unokatestvéreimmel, vagy egyedül hátul a kertben. Elmúlt a nyár, az ősz, a tél, újra tavasz lett, nagybátyámék felásták a hátsó kertjüket, mi meg vadásztunk a kifordított ásónyomnyi földdarabok közt a lótetűkre és a cserebogár lárvákra.

Aztán egyszer csak megint beültünk a dzsipbe, megint hosszú utazás következett, s a végén Balatonszemesen kötöttünk, ahol anyukám és bátyám a SZOT üdülőben nyaraltak. Vártak már, s megint, minden átmenet nélkül egyszer csak újra volt anyukám és bátyám, mintha ez mindig is így lett volna. De ez is csak változás volt.


Évente nyaralni mentünk az apai nagyszüleinkhez. Én itt bennfentesnek számítottam, mert 2 és 3 éves korom közt 1 évig náluk nevelkedtem, ismertem hát jól mindent. Ők minden nyáron ugyanolyanok voltak. Nagymamám testes, fejkendős néni, nagyapám, mindig kalapban, harcsabajszú, szótlan ember volt. Sokáig semmi nem változott. Mintha minden évben érkezésünkkor a mi kedvünkért ébredt volna fel álmából a tiszadobi házikó. A csirkék és a kacsák hirtelen kirajzottak az udvarra kapirgálni és totyorászni. A nagy udvaron a házzal szemben mindig ugyanott állt a hatalmas farakás, utána az istálló Ibolya tehénnel, mögötte a disznóól, röfögő malacokkal. Az udvar közepén egy hatalmas eperfa volt, tövében a trágyadomb. A Tisza-part sem változott, nagy kövekkel volt kirakva a vízhez vezető lejtő, s a parton szerteszét hevert a sok sulyom, aminek a tüskéibe nem volt jó belelépni.

Egy nyáron azonban minden más lett. Eltűnt a trágyadomb, az udvar hátsó fele napraforgókóró kerítéssel lett elkerítve, s mögötte ágyásokban nőttek a haszonnövények. Ibolya tehén is eltűnt. Mit sem sejtettem, én még csak ezt is változásnak gondoltam, pedig bizony ez már a Fejlődés szele volt. Nagyszüleimet téeszesítették, Ibolya gondolom beballagott a közösbe, és megkezdődött a háztáji korszak. De ez nem sokat zavart minket. A Tisza ugyanúgy folyt, az utcában lakó gyerekekkel ugyanúgy játszottunk, s hazafele megint csak álló napig zötykölődtünk a vonaton.

Aztán többet nem mentünk. De ez is csak egy változás volt. Éltük az életünket anyai nagypapánkkal, anyukámmal, bátyámmal. A vitrinből sorra tünedeztek el az értékes tárgyak, majd anyukám már a bútorokat és a szőnyegeinket is kénytelen volt eladni. Egyre többet betegeskedett, fél évre intézetbe is kerültünk, amíg őt kezelték. De mindez egy időtlen időben zajlott. Változtak életem helyszínei, díszletei, az engem körülvevő személyek, és persze minden évben egy évvel idősebb lettem. De mindez csak változások sorozata volt. Nem minden cselekmény tart valahonnan valahova.


Nyáron az üres utcában lábtengóztunk, s óránként, ha egy bekanyarodó autó miatt kellett csak félreállnunk. Máskor lementünk a Dunához, ott álltak nagy faragott kövek, az Erzsébet híd kiemelt maradványai, s töltényhüvelyeket gyűjtöttünk a part menti kövek közt. Másik kedvencünk a romos, pókhálós pince vagy padlás volt, ahol mindig volt egy "Várnak" kinevezett elhagyatott zúg, amit ládákkal rendeztünk be magunknak. Üldögéltünk és beszélgettünk.

Aztán beindult a Fejlődés. Az Astoriánál egy mély gödör állt, felette egy vashíd ívelt át, azon jártak az autók, majd átadták az aluljárót. Rá egy évre az Erzsébet hidat. Ezek még nem sok vizet zavartak, sőt a hídon át tudtunk nyargalni a Gellért hegyre, ami szerencsére jó sokáig elhanyagolt dzsungel volt, a tetején az üresen kongó, elhagyatott Citadellával. Úgy tűnt, a Fejlődés minket szolgál. Egész napokat eltöltöttünk a hegyen, lombsátrat építettünk, barangoltunk, vagy ugráltunk a kúszónövénnyel sűrűn benőtt bokrokon, mint valami trambulinon. Máskor papírt gyűjtöttünk a zsákunkba, boltokban kunyerálva, vagy lakásokba csöngetve be. A '68-as év a Korányi szanatórium jegyében tellett, anyukánkat itt kezelték, s minden délután belógtunk hozzá a Baci lyuknak nevezett kerítéshiányon át, hogy hazavigyük a betegek által meghagyott Mackósajtokat és párizsi szeleteket. Csehszlovákia megszállásakor anyukánk a lelkünkre kötötte, hogy háború esetén azonnal menjünk fel hozzá. Ki gondolta, hogy a Fejlődés teremti az aggodalmat.

Aztán megkezdődtek az építkezések. A foghíjas telkek, amik addig kényszerűségből játszótereknek voltak álcázva, kezdtek beépülni, az utcákon egyre több autó közlekedett vagy parkírozott. Már senkinek jutott volna eszébe az utcán focizni. Megjelent a számológép, amiről kezdetben azt jósolták, hogy még jó tíz évig nem lesz halandó számára elérhető, aztán egy-két év múlva már csak annak nem volt, akinek nem kellett. A Fejlődés ártatlan jeleiként megjelentek a kvarcórák. A számítógép is megkezdte térhódítását.


Még magam is szekértolója voltam a Fejlődésnek, hiszen az ELTE első programozó matematika szakára irányítottak át a mat-fizre beadott sikertelen jelentkezésem nyomán. A magam részéről próbáltam ellenállni a Fejlődésnek, nekem a főiskola a fiatalságom meghosszabbítása volt. Klubokba jártunk, nagyokat vitatkoztunk, csavarogtunk az országban, és kezdett politikai értelemben is kinyílni a szemem.

Nem érdekelt engem a programozás, míg kockafejű csoporttársaim buzgón készültek hivatásukra. Lelkesedésemet mutatja, hogy első programom a diplomamunkám volt. De sorsom nem kerülhettem el, programozóként kezdtem pályafutásomat. Már volt metró, ugye megint a Fejlődés - és húsz perc alatt ott voltam a Fehérúti munkahelyemen. Gyermekkoromban még fél napi utazással értünk ide ki anyukám egy barátnőjéhez. Munkahelyemről bejártunk a Csalogány utcába egy hatalmas, egész termet elfoglaló Honeywell géphez. Még lyukkártyán vittük be az adatokat és nagy mágnesszalagokat cipeltünk szatyorban a gépterem és a munkahelyem közt. Mások lelkesedtek ezért a Fejlődésért, nekem az ellenségem volt. Dacból olvastam a munkahelyemen.

Aztán sikerült kikerülnöm megint az idő forgatagából. Anyukám váratlanul meghalt, rám maradt a lakásunk, ami véget vetett az albérletből-albérletbe vándorlásnak. Kis kitérő után dramaturg és filmíró lettem a MAFILM-nél, s megállt számomra az idő. Igaz, pár év múlva feloszlatták a stúdiónkat, s lapátra kerültem én is. Illegalitásba vonultam, és éltük az életünket. Papíron alpinista voltam egy soha nem látott cégnél, valójában barátnőmmel könyvkötésből és üveggyűjtésből éltünk. Kikerültünk mindenki látóköréből. Ez amolyan vidám remete élet volt, sokáig aludtunk, aztán pszichológia könyveket olvastam, majd délután -mert végülis meg kellett azért élnünk - könyvet kötöttünk, este meg egy nyelviskolát takarítottunk. Éjfélkor-egykor pedig elindultunk futni. Át Budára, majd a Margit hídon vissza és haza. Ez volt egyik nap, másik nap meg feltekertünk a János-hegyre és a már becsukott gyümölcsárus kidobott, de szinte hibátlan gyümölcseit szedtük össze. Az idő és a hülye Fejlődés elzúgott a fejünk felett.


Aztán, ahogy mondják, a Fejlődés keze csak betette a lábát. Rájöttem, hogy életem végéig nem akarok könyvkötő lenni. Barátnőm időközben járni kezdett a pszichológia szakra, és beleunt abba is, hogy nem akarom feleségül venni. Hirtelen megint belekerültem az Időbe. Feleségül vettem Jutkát, jelentkeztem a pszichológia szakra, levágtam a szakállamat és a hosszú hajamat, megszületett Nóri, és törekvő ifjú titánná váltam. De ekkorra már vészesen felgyorsult a Fejlődés. Jött a rendszerváltás, megjelent a mobiltelefon, a számítógép, s az élet pörögni kezdett. Kezdő kutató koromban órákig vártuk, amíg a Netscapen bejött egy oldal, ma már kétségbeesem, ha a UPC fél órára csődöt mond. Egy tanárom mondta, hogy ma egy óra alatt lehet összeszedni annyi szakirodalmat, mint korábban egy év alatt. Az IWIW még csak amolyan érdekesség volt, aztán jött a Facebook, az okos telefon, a tablet, és ma már nemzedékek nőnek fel ezekre tapadva. Mit tagadjam, nekem is van, sok időt spórolok, ha a buszon is emailezek. Nem jókedvemben, hanem mert muszáj. Már nincs foci az utcán, a pincéket és padlásokat szigorún zárják, normális gyerek ma már nem csavarog, hanem valamilyen szakkörben, felkészítőn, nyelvórán gyúr a felvételire. Az idő felgyorsult, a Fejlődés megállíthatatlan, teljesen átalakította az életünket, mondhatni a fejünkre nőtt.

Ki a fene kívánta, hogy a Fejlődés nevében kiirtsák a fákat és erdőket, hogy a Dunának nevezett vegyszerfolyamba már csak őrültek merjenek begázolni. Hogy a megélhetésért egész nap kelljen dolgozni. Nekem még szerencsém, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. De már nem választhatok a csinálás és a nem csinálás közt. És ha határidő van, este is, hétvégén is a cikkeket írom.

De nosztalgiázni értelmetlen. Ha maradtam volna könyvkötő abban a Belvárosi lakásban, akkor sem élhetném már azt az életet. A lakás már szinte lakhatatlan, az udvaron éttermek és kávézók vendégei hahotáznak és ordítoznak egész nap, a házban egyre több lakást alakítanak át a Bulinegyed tombolni vágyó turistái számára, és könyvkötőként sem lehetne ma már a betevőt sem megkeresni. A Belvárosból feltekerni a János hegyre pedig kész öngyilkosság volna. Szóval, talán éppen jókor léptem még vissza az Időbe, hogy a Fejlődés ne gázoljon át rajtam.


Ez az egész azért tört most ki belőlem, mert reggel ültem a konyhában, ahonnan kilátok a Telki főútra, s elnéztem a nagy forgalmat. Amikor 2000-ben ide költöztünk "távol a világ zajától", hébe-hóba ment el egy-egy autó az úton, előttünk nagy zöld térség volt, s hajnalban fácánok rikoltoztak. De jött a Fejlődés, a szántóföldet felparcellázták és házak nőttek ki a földből, az előttünk levő zöld területet ugye muszáj volt az önkormányzatnak hasznosítania, s épült rá egy -hál' Isten- kezdetektől csődbe ment vendéglő. A körülöttünk lévő telkeket beépítették, kaptunk a nyakunkban egy irtó fontos MLSZ edzőközpontot is, s az úton pedig összeérnek az autók, akkora a forgalom.

Azt hiszem, a Fejlődés elszabadult, öntörvényűen rohan, s egyáltalán nem értünk van. A Fejlődés felzabál mindent. A Fejlődés a különféle iparágak profitért folyó versenye, ami mindig kitermel valami újat, amit kénytelen-kelletlen tudomásul veszünk, meg is vesszük, s talán még hasznosnak is találjuk. Nem tudunk ellenállni az újabb és újabb termékeknek, szolgáltatásoknak, ételeknek, de igazság szerint megvolnánk nélkülük. De mi vagyunk a Piac. Minden kellően csábítóra van kitalálva. Ha már van nagyobb tv, miért nézzünk kisebbet. Már van önjáró porszívó; pár év, és mindenki azt akar majd. Néha még látok egy-egy, a folyó időből kizökkent Trabantot, de aki teheti, pár évenként az újabb, divatosabb autóra cseréli a régit. Már semmit nem addig használunk, amíg működik, hanem addig, amíg ki nem megy a divatból. A divatot a Fejlődés diktálja. Dúskálunk a bőségben, de ez a bőség alattomban az életünkbe kerül. Nézői és elszenvedői vagyunk a Fejlődésnek, nem pedig részesei.

A Fejlődés sajnos a bőrünkre megy. Nem vagyunk tőle boldogabbak, szabadabbak, hiszen még többet dolgozunk, hogy megfizethessük a Fejlődést. A Fejlődést, ami nem választható, mert aki kimarad a Fejlődésből, egyre nagyobb hátrányba kerül. A Fejlődés csak újabb és újabb nehézségeket támaszt számunkra, mi meg muszájból igyekszünk őt követni. Aki elmélázik, az lemarad, aztán szívhatja a fogát. Mindenki a fenntartható fejlődésről beszél. De minek kéne fenntartani?

A Fejlődés igazság szerint önmagáért a Fejlődésért van. Felőlem itt és most meg is állhatna.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre