Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Az élet percekből áll

A sikeres élet titka, hogy a következő percet miként oldjuk meg. Csak ez nem is olyan egyszerű.

 

A Google adatkezelési elvei

 

A tünetre koncentrálók

A terápiás beszélgetések általában úgy kezdődnek, hogy a kliensek elpanaszolják: életük romokban hever, rendszeresen pánikrohamok gyötrik őket, egész nap depressziósak, élni sincs kedvük, stb. Sokan részletesen ecsetelik szorongásaik, rossz hangulatok testi tüneteit, és hogy milyen gyógyszerekkel, gyógynövényekkel próbálták már a tüneteket enyhíteni. Majd rám néznek, hogy na erre mit lépek. Ilyenkor elmagyarázom, hogy nincsenek olyan trükkök, amikkel úgy általában jókedvre lehetne deríteni a depresszióst, vagy meg lehetne szüntetni a létezést átszövő szorongást. Csak a konkrét helyzetekben keletkező rossz hangulatot vagy szorongást lehet sikeresen kezelni. Van, aki már ezen a ponton leragad, mert az ő életében minden rendben van, ő jól ismeri önmagát, nála nem ilyesmivel van probléma, hanem csak az indokolatlan depresszióval vagy az ok nélküli szorongással. Az ilyen emberek sokszor úgy érzik, a pszichológus csak a kákán is csomót akar keresni, a végén majd még kihozza, hogy kliens csinál valamit rosszul. Vagy baj van a házasságával. "Na, abból nem kérek". Kliens lelép.


Menjünk bele a részletekbe

Aki megérti a kérést és marad, az hosszasan és részletesen kezdi ecsetelni, miféle konfliktusokban él párjával, anyósával, gyerekével, munkatársával vagy főnökével. Aztán jön a kérdés: na, mit tanácsolok. Természetesen lelkiismeretesen végighallgatom ezeket a panaszokat, hiszen fontos tudnom, hogyan is látja helyzetét az az ember, akinek segítenem kell, de ismét azt kell mondjam, hogy ez a történet egyik oldala, látnom kéne, konkrétan miből is nyilvánvaló, hogy a bepanaszolt másik ellenséges, rosszindulatú, lusta, lekezelő, nemtörődöm, stb. Ez persze úgy hat, mintha nem hinnék a kliensnek, vagy ő nem volt elég meggyőző, és újabb példák következnek. Udvariasan igyekszem meggyőzni őt arról, hogy csupán szeretném hallani, mi is történt egészen pontosan. Amolyan jegyzőkönyvszerűen. Mit mondott és tett a másik, s mit mondott és tett a tanácskérő? Ilyenkor megakad a beszélgetés, mert egészen konkrét példát mindig nehezebb hozni, mint egy általános összképet előadni. Meg az sem világos, miért olyan fontos, hogy kalapban volt-e a másik, ült vagy állt, a válla fölött szólt-e vissza, avagy gúnyos vigyorral az arcán.

A konkrétság értelme

A konkrét helyzet ismerete azért fontos, mert ez megvilágíthatja, mi lehet a valódi történés, mi abból a tanácskérő interpretációja, és mi lehet a másik fél fejében. Hiszen az emberi konfliktusok jó része kölcsönös félreértésekből áll. A félreértések mögött egyéni érzékenységek állnak. Az egyéni érzékenységek pedig az élettörténetből fakadnak. Kicsit nagyképűen, ez olyan, mint az FBI-os profilalkotás. Minden részlet fontos lehet. Például, valaki segítőkészen el akar valamit magyarázni a kliensnek, az meg ráförmed az illetőre, hogy ne nézze őt hülyének. A kliens szájából összefoglalva ez úgy hangzik, hogy "őt állandóan hülyének kezelik". A részletes történet ismeretében rácsodálkozhatunk arra, miért is érezte a kliens kioktatásnak a másik jóindulatú igyekezetét. Ha kérünk tőle még egy-két példát, kiderülhet, hogy azért veszi a segíteni akarást kioktatásnak vagy lekezelésnek, mert gyermekkorában túl sok része volt ebben tudálékos apja révén. De az is lehet, hogy kliensem valóban túl érzékeny a kioktatás minden jelére, partnere pedig tényleg szeret másokat kioktatni.


Nem az igazság az érdekes

Ezen a ponton kell arra rávilágítanom, hogy nem az a kérdés az életben, hogy kinek van igaza. Mert akár a maga szempontjából mindkét félnek igaza lehet, és akkor mi következik ebből? Semmi, mert ha két ember csak a maga igazát hajtogatja, megreked a kommunikáció, mindketten megsértődnek, és újabb sebet ejtenek a kapcsolatukon. Ha sokszor, sok emberrel ismétlődik ez, ebből lesz a depresszió, a válás, a kudarcos élet. A profilalkotás tétje annak felismerése, hogy kinél van a probléma vastagabbik vége.

Mi lehet az emberi viselkedések és kommunikáció célja? Persze, hogy saját érdekeink, céljaink, értékeink, képviselete, lehetőleg úgy, hogy ezáltal a másokkal való kapcsolat ne sérüljön. Mondhatni, a cél a helyzet megoldásának vagy a kommunikációnak az optimalizálása. Azaz, hozzuk ki belőle a legtöbbet a legkisebb sérelem árán. Amikor idáig eljutunk, sokan levonják a következtetést, hogy "értem, legyek tehát megértő", vagy sértetten azt mondja a kliens, hogy "szóval fogadjam el, hogy mindig neki van igaza". A "legyek ilyen" és "legyek olyan", "fojtsam el az érzéseim" természetesen nem működik, mert ez úgyis csak ideig-óráig működik, sokan meg is próbálták, aztán mégsem oldott meg semmit. Ráadásul ez a problémák szőnyeg alá söprése, nem pedig a megoldása. Persze, volt, aki csak eddig jutott, és többet nem is jött. A "nem az igazság" a fontos elvet úgy értelmezte, hogy tehát akkor nem neki van igaza. Ha őt arra akarják megtanítani, hogy ne vágja a másik képébe a kérlelhetetlen "igazságot", akkor köszöni, ő ebből nem kér. Nem neki kell megváltoznia, hanem a világnak. Kliens lelép.

Fokozzuk a felbontást

Aki marad, azzal most kezdődik csak igazán a munka. Ahogy a mikroszkópban is, ha növeljük a felbontást, olyan kis élőlények kerülnek elő, akik addig nem is látszottak. Ha mikroszkóp alatt nézünk tárgyakat, olyan részletek válnak láthatóvá, amiről sejtelmünk sem volt. Így vagyunk az emberi viselkedéssel, gondolkodással, érzésekkel. Finom felbontásban egy új világ tárul a szemünk elé.


Minden emberi tevékenységet másodpercről-másodpercre, percről-percre valósítunk meg, miközben folyton a szemünk előtt lebeg a végcél. Mit kezdenénk egy olyan szakácskönyvvel, amely felsorolná egy bonyolult torta összetevőit, majd az elkészítés instrukciója annyi volna: és most készítsük el a tortát. Kellenek a finom részletek, a nagy durva egységeket le kell bontani részmozzanatokra, mert akkor több beavatkozási pont jön létre. Olyan ez, mint a filmekben a lelassított golyó, ami elől ki lehet térni, meg lehet pöccinteni, hogy új pályára tereljük, sőt vissza lehet fordítani röptében.

Az emberek általában nem törődnek a részletekkel, hiszen beszélni mindenki tud, érvelni valamiképp mindenki tud - és az emberek otthonról hozzák a családban folyó sajátos érvelési és kommunikációs stílust, és azt hiszik, így kell érvelni és kommunikálni. Amikor meg aztán folyton kudarcba, félreértésekbe, ellenséges reakciókba ütköznek, akkor megsértődnek a többi emberre és a világra.

Pedig az élet is percekből áll, és nekünk percről-percre kéne jól tennünk a dolgunk, kéne jól érezni magunkat, s kéne a nekünk kívánatos irányba terelni a helyzeteket. Ha túl nagy felbontásban éljük meg a dolgokat, akkor jön egy sértés, visszaválaszolunk egy másik sértéssel, és a vita vagdalkozássá válik. Ha jön egy sértés, s kitágítva az időt azon kezdünk el morfondírozni, vajon sértés-e ez a sértés, s ha igen, miért értelmezzük annak, miért váltott sértő hangra a vitapartner, és így tovább. Lelassítva az időt rájöhetünk, hogy nem a megsértődés vagy a viszontsértegetés az optimális válasz. Mert nem visz előre, nem szolgálja érdekeinket. Ebben a pillanatban az érdekünk az, hogy ne kerüljünk a sértettség feldúlt állapotába, ne rontsuk tovább, sőt próbáljuk meg javítani a másik emberrel a viszonyt. Ezt nevezhetjük célszerű kommunikációnak, szemben a sérelemvezérelt vagy sémavezérelt kommunikációval. Ehhez persze nem árt tudnunk, mi is célunk a kommunikációval.

Ez a percről-percre élés új dimenziókat nyit az önismeretben és az élethelyzetek megoldásában. Fontos szem előtt tartanunk, hogy külső és belső események és cselekvések vannak. Azaz, amikor csak ülünk, és magunk elé bámulunk, akkor is cselekszünk, akkor is események részesei vagyunk, csak ez belül zajlik. a fejünkben. Nincs ez másképp akkor sem, amikor valakivel éppen "helyzetben" vagyunk: belső történéseink fogják meghatározni viselkedésünket, amit a felénk irányuló viselkedésre és kommunikációra válaszként adunk. Jó, ebben látszólag semmi nagy újdonság sincs. De azt kell felismernünk, hogy a helyzetek negatív értelmezését percről-percre mi állítjuk elő, azaz percről-percre beavatkozhatnánk, módosíthatnánk a helyzet és a másik ember viselkedésének minősítését. Ez a lelassított golyó esete.

Ehhez persze meg kell kérdeznünk, miért ezt gondoljuk, és miért nem azt? Ha a másikról született gondolatainkat, értelmezéseinket pusztán hipotéziseknek tekintjük, máris elgondolkodhatunk azon, helyes-e a hipotézis, szolgálja a céljainkat. Miért ne értelmezhetnénk a dolgokat úgy, hogy jobban jöjjünk ki a helyzetből? A gúny, a bántás, a megszégyenítés mind olyan állapot, aminek kiváltásához a mi aktív közreműködésünkre van szükség. Azt lehet megalázni, megszégyeníteni, aki hajlandó megalázottnak, megszégyenítettnek érezni magát. Azt lehet megbántani, aki meg akar bántódni. Azt lehet feldühíteni, aki dühös akar lenni. Ilyen esetekben a másik kommunikációja zsinóron mozgat minket. Jó ez nekünk?


Hogy működik ez az életben?

Például éppen kirúgnak az állásomból. Ilyenkor az ösztönös reakció a kétségbeesés, a felháborodás, a düh, a megszégyenülés. De vajon ezek az érzések változtatnak bármin is? Nem. De akkor minek érezzük magunkat pocsékul? Tizenkét éve engem teljesen váratlanul elbocsájtottak 14 éve fennálló kutatói állásomból. Ültem a vészbíróság előtt, és kívülálló érdeklődőként hallgattam a tárgyalást. Egy szociálpszichológiai kísérletnek tekintettem a helyzetet, s azt figyeltem meg, ki hogyan viszonyul az igazgatónő átlátszó érveléséhez. Volt, aki talpnyaló módon igazolni akarta a döntést, volt, aki meg sem szólalt, volt, aki azt javasolta, hallgassanak talán meg engem is, egy kolléga pedig a védelmemre kelt. Nem engedtem, hogy az esemény kibillentsen a lelki nyugalmamból. Úgy működtem, mint az izraeli Vaskupola nevű rakétaelhárító rendszer. Ahányszor csak jött egy negatív gondolat, egy ellengondolattal elhárítottam. Így aztán vidáman hagytam el az igazgatói irodát, s bár éreztem a helyzet rendkívüliségét, úgy gondoltam, valahogy majd csak el leszek a jövőben is. Így is lett.

Amikor a pszichiátria beperelt 30 millióra, akkor sem arra koncentráltam, hogy mi lesz, ha veszítek, hanem arra, miként harcoljak. A tárgyaláson hűvös nyugalommal csak arra figyeltem, milyen paprikajancsi módjára ugrál a felperes, miközben az antidepresszánsok csodálatos hatásait ecseteli.

Rendkívül fontos, hogy az olyan helyzetekben, amelyek számunkra megterhelőek, zavaróak, felháborítóak, de kényszerűen mégis el kell viseljük, ne engedjük meg magunkat az automatikusan feltörő érzéseket, hanem keressünk olyan nézőpontot, amely semlegesíti a helyzet negatív hatását. Figyeljünk kívülállóként, érzelemmentesen, kösse le figyelmünket sok apró részlet.

Alapszabály, hogy ha valaki velünk megengedhetetlen hangon beszél, az nem miket minősít, hanem önmagát. Magunkban feltehető az a kíváncsi kérdés, vajon miért jó most ennek az embernek, hogy meg akar minket alázni, meg akar minket sérteni. Ugye, máris róla van szó, őt vizsgálgatjuk, s nem a bennünk feltörő érzésekre koncentrálunk.


Ha olyan ember teszi ezt, akit szeretünk, találhatunk olyan nézőpontot, amiből megérthetjük, miért viselkedik velünk igazságtalanul. Tulajdonképpen mindenki a belső nyugalmát akarja visszaszerezni, s sok konfliktusnak ez az oka. A másik nem nyughatik, ha nem vágja a fejünkhöz a sérelmét, vagy kontrollálni akar minket egy szerinte nagyobb baj megelőzéséért. Sok esetben a célszerű kommunikáció elve azt sugallja, adjunk neki igazat, végülis, szubjektíve igaza van.

Rendezzük meg saját kivégzésünket

Senki nem születik egy John Wayne-nek, aki a golyózáporban is meg tudja őrizni a hidegvérét. De igenis percről percre igyekezhetünk azon, hogy a jó megoldásra törjünk, hogy stabilizáljuk a lelkiállapotunkat, ne engedjük, hogy mások diktálják szavaikkal és tetteikkel azt, hogy miként kelljen magunkat érezni. Az ember akkor igazán autonóm, ha ő irányítja az őt ért ingerek hatását. Ehhez az kell, hogy percről percre fel tudjuk tenni magunknak a kérdést, akarjuk-e rosszul érezni magunkat a bőrünkben, akarjuk-e, hogy olyat mondjunk, amit aztán majd magunk is megbánunk, vagy szeretnénk a helyzetet a saját javunkra fordítani. Sose az öncélú hősködés vezéreljen minket. Saját csapdánkba esünk, ha meg akarjuk védeni a büszkeségünket. Ki előtt? Aki éppen sárba akarja tiporni? És miért kéne megvédeni magunkat, ha tudjuk, hogy értékességünk stabil dolog, ami nem függ a pillanatnyi helyzettől. Sose felejtem el azt a képet, amelyen egy kivégzésre váró francia ellenálló mosolyogva néz szembe a náci puskákkal. Ő ki akarta hozni a maximumot a saját kivégzéséből. Ő győzött.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre