Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Búcsú a szabad akarattól

Bizonyára már sokan túl vannak az idei első csalódásokon, mert nem sikerült teljesíteniük újévi fogadalmaikat. Minden együttérzésem az övék, de magukra vessenek. Az újévi fogadalmak nem működnek, s kevés vigaszt nyújt az, hogy másoknál sem.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Nem az újévvel, sem a bármikor is tett fogadalommal van a baj, hanem azzal, ahogy gondolkodunk önmagunkról, szokásainkról és az akaraterőnkről, aminek segítségével elhatározásainkat kéne véghezvinnünk. Nos, nekem e cikk megírása előtt úgy kellett a szobámba felmenekülni a hűtőszekrényben tárolt paleo mákospitém elől. Már reggelizéskor is meggyűlt a bajom vele, mert kitettem a dobozt az asztalra, s hiába döntöttem úgy, hogy egy szeletet fogok megreggelizni, az egy szeletet követte még egy. Gyenge az akaraterőm? Bevallom, nincs is. Önnek sincs, csak még nem tudja. De hogy folytassam reggelim történetét: ülünk, beszélgetünk, elfogyott az első szelet, iszom a következő kávét, s addig-addig nézegetem a mákospitét dobozomat, míg végül csak kiveszek még egy szeletet. Persze, nem akarom megenni az egészet, ezért csak egy felet török le, de aztán, mivel még mindig reggelizünk, végül megeszem a második szelet második felét is, arra gondolva, hogy ez az utolsó alkalom, hogy falánk vagyok. A probléma gyökere az, hogy szeretem a mákospitét. Ebéd után gondolataim ismét a mákospités doboz körül kezdtek keringeni, s az újabb elcsábulásnak csak azzal tudtam elejét venni, hogy felsietve dolgozószobámba, kívülre kerültem a mákospitém bűvkörén. Ez utóbbi fordulatnak, a bűvkörön kívülre kerülésnek még lesz szerepe a továbbiakban. Tudja, miért nem dohányzom? Nem azért, mert olyan csuda felvilágosult vagy aszkéta volnék. Csupán azért nem dohányzom, mert hál' Isten nem szoktam rá. Intő példaként lebegett a szemem előtt édesanyám, aki egyik bagóról a másikra gyújtott, és 54 évesen elvitte az első infarktusa. Ez a "megállni" vagy "nem belekóstolni" szintén fontos szereplő lesz a továbbiakban.


Az akarat, mint szubjektív élmény

A dolgok megértéséhez közelebb visz minket a hipnózis vizsgálata. Ha valakinek hipnózisban azt mondják, hogy "most szépen felemelkedik a keze", akkor az illetőnek tényleg felemelkedik a keze, ő meg csak bámul, hogy mi a csuda emeli fel a kezét. Ha eltekintünk a butuska misztifikáló magyarázatoktól, akkor egy kívülálló természetesen úgy fogja látni, hogy az illető maga emeli fel a kezét, mert semmi más magyarázat nem állja meg a helyét. Még rafináltabb a helyzet, ha valaki hipnotikus parancsba kapja azt, hogy akarjon kivitelezni egy cselekvést, de azt mégse tudja végrehajtani. Az illető hiába erőlködik, hogy kimondja a nevét, vagy megmozdítsa a karját, nem tudja. Egy kívülálló csak arra tud következtetni, hogy az illető végső soron mégsem akarhatja, hiszen semmi más nem akadályozná meg a kérés végrehajtásában. Ha megkérdezzük a hipnotizált személyt, ő arról fog beszámolni, hogy nagyos is akart, de nem tudott cselekedni. Még látványosabb a konverziós betegek esete, őket nevezték régen hisztériásoknak. Konverziós bénulásban pl. a beteg nem tudja akaratlagosan mozgatni bénult kezét, de, ha mondjuk fellökik, béna kezével hirtelen meg fog kapaszkodni egy kézre eső bútorban. Az ilyen betegek akarják mozgatni béna végtagjukat, de nem tudják. Amikor meg nem akarják, reflexesen remekül működik. Kb. 150 éve tudjuk, hogy mind hipnózisban, mind hisztériában a cselekvést vagy nem-cselekvést az a képzet irányítja, ami az alany szeme előtt lebeg. Ha a betegnek az a hite, hogy nem tudja kezét mozgatni, akkor nem fogja tudni. Ezt ma egyfajta autohipnózisnak tekintjük. A hipnotikus parancsok is valójában egy képzetet generálnak az alany fejében, és erre a képzetre adja az alany agya az ideomotoros (azaz,a képzettel megegyező) mozgásos választ.

Bizonyos homloklebeny sérült betegeknél figyelhető meg az a jelenség, hogy ha például eléjük teszünk egy pohár vizet, fogják, és megisszák. Ha még egyet odateszünk, azt is megisszák. Ha még egyet, azt is. A reflexesen kiváltódó cselekvést a beteg nem tudja legátolni. Győz a pohár víz.

A példákból egy dolog kiviláglik: cselekvés és akarat simán szét tud válni. Van akarat, amely minden erőfeszítés ellenére nem torkollik cselekvésbe, és van célszerű cselekvés, amit nem előz meg akaratélmény. S ha ezek a példák túl mesterségesnek tűnnek, ne feledkezzünk meg a mákospitémről sem. Mákospite, vagy bármi más szenvedély esetén is, úgy tűnik, a szenvedély tárgyának nagyobb a hatalma felettünk, mint nekünk fölötte.


A kérdés ezek után az: egyáltalán, van-e akarat és cselekvés közt kapcsolat? S ha igen, mi az?

Az akarat, mint illúzió

Benjamin Libét és munkatársai 1983-ban meg akarták vizsgálni, mennyi idő telik el az "akarás" és a cselekvés között. EEG-t szereltek a kísérleti személyek fejére, egy speciális órát tettek eléjük, és arra kérték őket, ha úgy érzik, meg akarják mozdítani az ujjukat, jegyezzék meg, hol áll éppen az órán a mutató. Libéték érthető okokból úgy vélték, mint bárki más, hogy előbb lesz az "akarás", utána az agy, mint valami beindított gépezet, mindenfélét "csinál", majd végül megjelenik az akaratlagos ujjmozdulat. Nem akartak hinni a szemüknek, amikor azt látták, hogy az agyban először elindult az ujjmozdulat idegi szerveződése, majd rá fél másodperc múlva megjelent az akaratélmény. s végül két tized másodperc múlva megjelent a mozgás. E pillanatban foszlott szerte az szabadakarat eszméje. Libét-ék eredményét azóta számtalan kísérlet megerősítette. Egy másik vizsgálatban például, amikor kísérleti személyeknek két gomb közül kellett valamelyiket akaratlagosan megnyomni, az agyi folyamatokat figyelő kutatók 7-10 másodperccel korábban meg tudták mondani, melyik gombot fogja akarni a kísérleti személy megnyomni. Röviden: nem az akarat indítja el a cselekvést, hanem a cselekvés szerveződése generálja az akaratélményt.

De akkor mire való az akaratélmény?

Gondolom, némely olvasó e ponton felhagy "ennek a hülyeségnek" az olvasásával. Ők azok, akik sosem tudják meg, miként lehet ellenállni a mákospitének. Ha nem akarattal, akkor valami mással.

De előtte még egy kis magyarázat. Mire való egy olyan akaratélmény, amely csak követi a cselekvések elindulását? Az evolúció során az egyre fejlettebb állatokat egyre fejlettebb viselkedésszervezés jellemzi. Az állati és emberi agy észleli a belső állapotokat, azaz a vágyakat, szükségleteket, életünk során megtanult jutalmakat és büntetéseket. Észleli a külső környezetet, és bonyolult elemzés után elindít egy viselkedést: például az agyban megjelenik a vágy a mákospite után és az agy észleli, hogy ott van ni, karnyújtásnyira egy dobozban. Elindul a cselekvés a mákospite megszerzésére- de 0.2 másodperccel azelőtt, mielőtt kinyújtanám a kezemet, megjelenik az akaratélményem, hogy meg akarom szerezni a következő szeletet. A 0.2 másodperc bőven elég arra, hogy azt mondjam: NEM! Azaz, legátolom a mozdulatot. Hogy lesz ebből mégis mákospite evés? Úgy, hogy agyam érzékelve a továbbra is fennálló belső vonzalmamat a mákospite iránt, újra és újra nekiveselkedik, egyre nagyobb erővel, a mákospite megszerzésének. És én egy ponton beadom a derekam, és megtörténik, amit én ugyan látszólag el akartam kerülni, de annyira azért mégsem. Aki már egyszer is életében el akarta kerülni az újabb cigire való rágyújtást, vagy a következő csoki befalását, vagy ki akarta magát rángatni az oly édes lustálkodásból, az tudhatja: előbb-utóbb úgyis a kísértés győz. Hacsak! Hacsak nem szüntetjük meg magát a kísértést.


Az akaratélmény funkciója tehát a viselkedésgátlás lehetősége. De ha a vágyakozás erősebb, egy idő után a viselkedésgátlás gyengének bizonyul.

Ingerek irányítanak minket

Be kell lássuk, hogy végülis mi is csak állatok vagyunk, még ha nagyon bonyolultak is. Ingerek irányítanak minket is, bár embernél ez meglehetősen összetett folyamat. Nem csak külső ingerek vannak ugyanis, hanem érzelmeink, gondolataink, önmagunknak adott utasításaink, életünk során elsajátított jutalmaink és büntetéseink ugyanolyan ingerek, mint a környezeti hatások. Azaz, külső és belső ingerek összegződő hatása irányít minket. A tervek, az ideák, az értékek, az identitásunk szintén belső ingerek. Ezek olyan viselkedéseket indíthatnak el, amelyek egybeesnek elképzeléseinkkel. Ebből ered a szabad akarat illúziója is, hisz kétségtelen tény, hogy a legtöbb ember azért mégsem akaratnélküli bábként sodródik az ingerek özönében. A neveltetésünk során belénk plántált értékek és ideák azok, amelyek olyan viselkedésekre késztetnek, amelyek végső soron elősegítik a tervek megvalósulását. Az emberek abban különböznek, hogy neveltetésükkel milyen célok, elvek, értékek vésődtek beléjük és hogy mennyire jól tudják külső-belső ingerkörnyezetüket terveiknek megfelelően alakítani. Aki túlságosan hisz az akaraterőben, az nem fogja sokra vinni. Aki felismerni, hogy közvetett eszközökkel tudja magát irányítani, az sikeres lehet. Az életben az a művészet, ha viselkedésünket távoli jutalmazó céloknak tudjuk alárendelni (pl. éveken át tanulni). Akit elsodornak a pillanatnyi örömök, az nem viszi sokra. Antonio Damasio agykutató írta azt, hogy az cél érdekében kifejtett akaraterő csupán annyit jelent, ki milyen sokáig tudja maga előtt lebegtetni célját, mint képzetet.


A képzet is agyunk műve

Most valaki lecsaphat, hogy hoppá! Mégiscsak van akarat, hiszen valamit akarok képzelni, hogy irányítsam magamat. Nos, a képzetek is agyunkból jönnek elő. Meghatározó képzeteink vágyakból, törekvésekből, belénk nevelt értékeinkből (azaz belső jutalmakhoz és büntetésekhez kötött cselekvési alternatívákból) fakadnak. Persze, gátolhatjuk is őket, nem feltétlen robotok vagyunk. De csak gondoljunk a függőségben szenvedőkre (a mákospite még enyhe változat); hát ők már inkább tűnnek intelligens robotoknak, akik bármi áron kábítószerhez fognak jutni, ha hiányuk van.

Maradva a mákospiténél, mint képzetnél. Ha rájövünk, hogy az orrunk előtt heverő mákospités doboznak egy idő után nehéz ellenállni, vagy kiteszünk egy szeletet, és a többit visszatesszük a hűtőszekrénybe, vagy ha még ez sem elég, akkor elhagyjuk a konyhát, a lakást, az országot, vagy többé nem sütünk mákospitét. A lényeg: megszüntetni a kísértést. Az is megoldás lehet, ha identitásunknak netán fontos része a hősiesség, hogy jutalomként éljük meg a pitének való konok ellenállást. Az is jó ötlet, ha blogot indítunk, vagy cikket írunk a mákospite fogyasztás ellen. Esetleg szétkürtöljük ismerőseink körében, hogy többé nem eszünk mákospitét. Ekkor az ellenállás jutalmazóbb lesz, mint a mákospite elfogyasztása.

A megoldásnak személyre szabottnak kell lennie, hisz mindenkinél más módszerek vezetnek sikerhez. Egy biztos: a szabad akarat, amióta ember az ember, mindig is csak egy fikció volt. Nem attól futott ez az eszme zátonyra, hogy Libét-ék megcáfolták a létezését, hanem soha nem is működött. Különben nem kellett volna tízparancsolat, és nem az lenne a Miatyánk visszatérő mondata, hogy "És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól". És ne csak a mákospitére gondoljunk, a gonosz sok más alakot is képes ölteni.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre