Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Élni félelem és szorongás nélkül

Olyan jó lenne félelem és szorongás nélkül élni. De hogyan is lehetne, mikor világunk tele van stresszel és veszéllyel? Legalábbis a mai ember ezt hiszi. Pedig a világ csak úgy néz vissza ránk, ahogy mi belenézünk.

 

A Google adatkezelési elvei

 

A szavannán békésen legelészik egy gazellacsorda. Valahol a magas fűben oroszlánok lapulnak, még ma egy gazella biztosan odavész. A gazellák tudják, hogy folyamatosan veszélyben vannak, fel-felkapják a fejüket, beleszimatolnak a levegőbe, de aztán nyugodtan legelésznek tovább. Ha mi lennénk a gazellák helyében, folyamatosan rettegnénk. De ők nem. Ha tudnának beszélni, valami olyasmiket magyaráznának nekünk, hogy a sors kiszámíthatatlan, lehet hogy a következő percben jön a letaglózó ütés, de lehet, hogy csak évek múlva. De nincsenek is évek, csak MOST van. Élvezzük a szabadságot, a fű ízét, egymás közelségét.

Különös, de valami hasonlót élnek át a frontkatonák is, akik már évek óta harcolnak. A lövészárkokban megáll az idő. Az emberek megtanulnak a pillanatnak élni. Nincs múlt és nincs jövő, még ha szavakban beszélnek is róla. Valamivel csak agyon kell ütni az időt. Nem tudni mikor, egyszer majd jön a parancs, addig nincs mit tenni. Hogy ki fog meghalni a következő rohamban, nem tudni, nem is érdemes találgatni. De valaki biztos meg fog halni.


A tanult tehetetlenség jelenséget, mióta Martin Seligman leírta, negatív jelenségnek tekintik. A tanult tehetetlenség akkor alakul ki, amikor az állat rájön, hogy a fájdalominger elől nem tud elmenekülni. Megérti, hogy nem érdemes erőlködnie. Aztán ha mégis lehetőség nyílik a menekülésre, állítólag akkor sem menekül. A nyugati ember ebbe a viselkedésbe belevetíti a saját rajongását, amit a heroikus, akár hiábavaló küzdelemmel szemben érez. Ezért is tekintik a depresszió állatkísérletes modelljének. Mert ugye, nincs rosszabb a depressziónál. Ám ha fordítunk egyet a dolgon, s azt kérdezzük, mi értelme van a fölösleges küzdelemnek? Nem célszerűbb tartalékolni az erőket későbbre? Nem jobb elfogadni azt, amin nem tudunk változtatni? Az eredeti kísérletben kutyák áramütéseket kaptak, de a doboz magas fala miatt nem tudtak elmenekülni. Később az egyik falat átalakították úgy, hogy azon a kutyák már át tudták volna ugrani, de a kutyák nem próbálkoztak. Amikor a kísérletezők átrakták a kutyákat a biztonságos részbe, gyorsan megértették, hogy ha átugranak a falon, megússzák az áramütést.

A hadza lét

A modern ember sokat aggodalmaskodik. Aggódik a családjáért, az egészségért, a munkájáért, a fizetéséért, a számlákért, a migránsok miatt, a repülőgépről leszórt mérgek miatt, aggódik a múlton és aggódik a jövőn. Ez a folyamatos aggodalom teljesen átszövi a mindennapi létet, olyan, mint a levegő, mindenhol jelen van, s már különösebben nem is vesszük észre. De az emberek rosszul alszanak, este altatókat, napközben nyugtatókat és antidepresszánsokat szednek, rengeteg alkoholt isznak, dohányoznak, esetleg kábítószereket fogyasztanak, mert a világ ezek nélkül elviselhetetlen. A boldogság ebben a világban olyan, mint amikor a víz alá nyomott fuldoklót néha engedik levegőt venni.

Tényleg ilyen nyomasztó a világunk, vagy mi népesítjük be félelmekkel? Már a kérdés is egy csapdát rejt magában, mert ilyenkor mindenki a múltról kezd beszélni, amikor még minden jobb volt, vagy arról kezdenek elmélkedni, milyennek kéne lenni a "normális" világnak. Mintha a gazellák arról az időkről ábrándoznának, amikor állítólag még nem voltak oroszlánok, vagy kifejtenék, hogy mennyire igazságtalan a világ az oroszlánok létezése miatt. Persze jogos ellenvetés, hogy mit tudjuk mi, miről filozofálgatnának a gazellák, ha tudnának beszélni.


Michael Finkel 2009-ben két hétre meglátogatott egy hadza törzset. A hadzák kőkori körülmények közt élnek Afrika közepén. Finkkel együtt vadászott, evett, aludt a törzstagokkal, megtapasztalta mindennapi életüket. El tudjuk képzelni, milyen lehet az élet a civilizáció minden vívmánya nélkül, nyíllal és dárdával meg bogyók gyűjtögetésével fenntartva az életet. Mint beszámolójában írta, itt az emberek bármikor meghalhatnak egy balesetben vagy ragadozótámadásban, minden második gyermek éri csak meg a kamaszkort. Finkkel mégis új emberként tért vissza. "Bizonyos tekintetben irigyeltem a hadzákat, főképpen a szabadságukat. Vagyonuk nincs, elvétve akadnak csak társadalmi kötelezettségeik. Nem kell időbeosztással, munkával, főnökkel, törvénnyel, hírekkel vagy éppen pénzzel nyűglődniük. Aggódni sem aggódnak semmiért…A vadonban eltöltött napok átértékeltették a világról alkotott képemet. …Valahogy nyugodtabb lettem, fogékonyabb a múló pillanatokra, önellátóbb s bátrabb is lettem …kimondom: boldogabb ember lettem a hadzák között."

A szorongás kultúrája

Ha összevetjük ezeket az élménymódozatokat a modern ember életélményével, vajon fel tudjuk-e fedezni a modern ember nyomorúságának az okát? A hadzák ugyanolyan gondolkodó lények, mint mi vagyunk, s nekik talán még sokkal több aggódnivalójuk is volna, mint nekünk, mégis mi gyötörjük magunkat mindenféle félelmekkel. Vajon ennek törvényszerűen így kell lennie?

A mi kultúránk a vereségek, szenvedések, traumák felemlegetésére tanít minket. Nyalogassuk a sebeinket, kutassuk a múltban, hol siklott ki az életünk, kik tették tönkre az életünket. A lista hosszú: szüleink, testvéreink, tanáraink, gonosz osztálytársaink, csúfos véget ért kapcsolataink, csalárd barátaink, stb. És a jövővel sem jobb a helyzet. Mi lesz, ha…? Bármivel kapcsolatban tudunk valami rossz kimenetelt elképzelni. Egész életünkben azt gyakoroljuk, hogy tudjuk a jövővel megfélemlíteni magunkat.


Mi a titka a hadzaléleknek? Az, hogy a múlt elmúlt, nem létezik. Minek találgatni azt, mi lett volna, ha az a kidőlő fa fél perccel előbb dől ki, és agyonnyomott volna. Vagy, ha nem időben veszem észre az oroszlánt? Ha előbb dőlt volna ki a fa, ha nem vettem volna észre időben az oroszlánt, most nem tudnék ezeken borzongani. De mert nem úgy történt, ahogy akár történhetett is volna, az az eshetőség többé nem része az életemnek. A nyugati ember még a szerencsés fordulatot is azzal tudja kiélvezni, ha elképzeli, hányféleképpen eshetett volna meg rosszul. A hadzáknak a jövő sem létezik. Amikor Finkel a törzs bölcsét faggatta a jövőről, az "Többször is elmondta, őt nem nyugtalanítja a jövő, nem izgatja semmi sem. Valójában egyik hadza sem volt tépelődő típus, akivel találkoztam. Elképesztő, hogy mennyire csak a jelenben élnek."

A modern embernek a jövő olyan, mint egy film. Ki horrorként, ki csak nyomasztó történetként látja, ritka ember az, akinek kalandfilm vagy vígjáték megy fejében. Holott a jövő ténylegesen nem létezik, csak múltbeli tapasztalataink és személyiségünk révén fantáziálunk eseményeket és fordulatokat. S persze létezik az önbeteljesítő jóslat hatás, azaz a baljós elképzeléseket az emberek hajlamosak aztán meg is valósítani.

A tényszerű gondolkodás

Tegyük fel, nem volna hosszú távú emlékezetünk, se képzeletünk, se érzelmeink. Ezeket ugyan az evolúció előnyünkre találta ki, de mi rosszul használjuk ezeket a képességeinket. Mindezek nélkül a velünk történő dolgokat egyszerűen tényszerűen észlelnénk, ahogy egy robotember. Egy kialakuló helyzetben agyunk kikalkulálná a megfelelő cselekedetet, és mi azt tennénk, amit tennünk kell. Nem tépelődnénk azon, vajon tényleg ezt kéne-e tennünk, és ha ezt tesszük, akkor annak nem az lesz-e a következménye, hogy…Persze, elvileg mindig van jobb döntés és hatékonyabb cselekvés. De hát mi, itt és most, jelen állapotunkban ezt tudtuk kiizzadni magunkból. Nekünk tehát most ez a legjobb döntés, minek találgassuk, mi volna a még jobb. A tényszerű gondolkodástól idegen annak a találgatása, ami nem rajtunk múlik. A tényszerű gondolkodásra nem jellemző a "mi lesz, ha…?" Ha majd "lesz valami", akkor arra majd reagálunk legjobb tudásunk szerint. Alapigazság, hogy az aggodalmaskodással, gyötrődéssel még soha senki nem oldott meg semmit. Ugyanakkor az is alapigazság, hogy aki aggodalmaskodik, az titkon hisz abban, hogy ezzel megelőz valami nagyobb bajt.


De vajon ez a hadzaféle "jelenben élés" nem valami felelőtlen, nemtörődöm magatartás? Rendben, tegyük fel az. Mondjuk a gazella azzal keseríti élete minden percét, hogy rettegve gondol a halálára? Hogy miközben ő itt önfeledten tépkedi a füvet, aközben már egy hatalmas test kitárt karmokkal repül feléje? Most őszintén: ezzel a rémisztő gondolattal a gazella el tudja kerülni a sorsát, ha a szavanna Nagy Könyvében az van megírva, hogy most ütött az utolsó perce? Természetesen nem, de ha egész életében arra a pillanatra készül, amikor majd az oroszlán átharapja a torkát, akkor élete minden pillanatát megmérgezi. Kedvenc fotóm: egy francia ellenálló rámosolyog a náci kivégzőosztagra. Minek élje át előre azt, amit mindjárt úgyis átél?

Szeretnék tényszerűen gondolkodni!

Oké, száz olvasóból egyet talán meggyőztem. Az az egy most azt kérdezi magában: hogy lehet ezt a tényszerű gondolkodást, ezt a jelenben élést elsajátítani? Mindenki váltson repülőjegyet Tanzániába?

Nem kell jegyet venni, a hadzalélek mindannyiunkban benne van, hiszen közös ősöktől származunk. Csak le kell hántani magunkról a kultúra kényszerzubbonyát.

Sh?ma Morita japán pszichoterapeuta 1874-1938 közt élt. A zen buddhizmus elvei alapján létrehozott egy sajátos pszichoterápiát. Szerinte nem a tényeket látjuk, hanem az elképzeléseinket. Meg kell értsük, hogy a gondolataink nem tények. Amikor a világról gondolkodunk, folyamatosan következményekről, a tettek megítéléséről, jutalomról és büntetésről gondolkodunk. A legtöbb félelmet az általunk elképzelt valóság teremti. És ha a valóság éppen nem igazolja vissza félelmeinket, akkor nem a hályog hullik le a szemünkről, és jövünk rá, hogy százezredszer követtük el ugyanazt a hibát, hogy azt hittük… és aztán mégsem úgy lett, hanem hálát adunk az égnek, hogy "most az egyszer" nem következett be, amitől féltünk. Morita tanácsa a következő: mindegy, mit érzel, tedd, amit a helyzet megkíván. Morita nem azt tanácsolja, hogy fojtsuk el a szorongást, hanem hogy ne foglalkozzunk vele. Az van, és kész. A szorongás, ha nem hagyjuk, hogy akadályozzon minket az életünkben, fokozatosan elmúlik. Az ember, aki félelmei miatt nem tudja elhagyni otthonát, a pánikbeteg, aki állandóan a rosszulléttől fél, a generalizált szorongó, aki aludni sem tud az állandó aggodalmai miatt, mind azzal teszi tönkre az életét, hogy arra vár, múljon el a szorongása. Majd, ha elmúlik, onnantól élhet. Ha megértené, hogy szorongása ellenére is ki tud menni az utcára, ha a pánikroham lehetősége ellenére képes élni az életét, ha az aggodalmai semmit nem fognak elhárítani, akkor tenné a dolgát, és a szorongása lassan elmúlna. Ezt hívják ugyanis expozíciós terápiának.


A valóban hatásos terápiák, bármilyen kiagyaltnak tűnnek is, mind a hadza létben gyökereznek. Manapság a legsikeresebb depressziókezelés a viselkedéses aktivációs terápia. A depressziósnak, annak ellenére, hogy depressziós, előírják, hogy viselkedjen úgy, mintha nem volna depressziós. Az "Elfogadás és elköteleződés" terápia ugyanez pepitában: fogadjuk el, hogy vannak kellemetlen érzéseink és testi tüneteink, ettől még ugyanúgy tehetjük a dolgainkat.

Mennyire más a ma emberének, az ő tucat pszichológusának és az ő tucat pszichiáterének a gondolkodása minderről. Mindannyian a szorongást és a depressziót akarják megszüntetni, mert úgy vélik, ezek a gátjai a "normális" életnek. Az élet attól normális, hogy tüneteink és félelmeink vannak. És ha megszokjuk, hogy ezek nem gátolnak meg minket semmiben, egy idő után leszokunk róluk.

Hadd zárjam kedvenc viccemmel soraimat: Arisztid találkozik Taszilóval, s mondja neki, hogy pszichológushoz jár, mert éjszakánként bepisil. Pár hónap múlva ismét találkoznak, Tasziló kíváncsian érdeklődik, bepisil-e még Arisztid. Arisztid erre csak annyit mond: "Bepisilek, de kit érdekel."


 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre