Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Félúton - de mifelé?

Életközép egyenlő depresszió?

 

A Google adatkezelési elvei

 

A boldogságról írott könyvemben van egy grafikon, ami a boldogságszint és az életkor kapcsolatát mutatja. 45-55 éves korig folyamatosan csökken az emberek boldogságszintje, majd innen elkezd nőni. sokak szerint azért, mert a született pesszimisták gyorsabban halnak meg. Mások szerint ez a sors elfogadásáról szól. Az élet vége felé az emberek már annak is örülnek, hogy élnek. Az egész görbe olyan, mint egy V-betű. Néha megmutatom egy-egy "depressziós" páciensemnek. Ők azok, akik a pszichiátrián antidepresszánst kapnak, mintha bajuk tényleg csak biokémiai zavar volna. Van egy másik görbe is a könyvemben, az pedig azt mutatja, hogy az antidepresszáns-szedés folyamatosan növekszik az élet derekáig, majd onnantól csökkenni kezd. Ez sugallhatná azt is, hogy nincs mit tenni, ez egy törvényszerű jelenség, tessék belenyugodni.

De mégsem lesz mindenki depressziós csak attól, hogy eljutott az életközépnek nevezett szakaszba. Vajon ők hogy csinálják?

A középkorú, a terapeuta és a megoldások

Ül velem szemben a férfi. Szidja a munkahelyét, aztán, ahogy oldódik fel, szóba jön a család, hogy ott sincs minden rendben. Úgy érzi, nem értik őt otthon meg, a fia nem tiszteli, a felesége elhidegült tőle, sok a veszekedés apró-cseprő dolgokon. Pocsék mindenhol. Minek így élni?

Ahogy hallgatom, megannyi ötletem támad, mit lehetne másként csinálni, de nem akarom félbeszakítani. Sok éve felgyülemlett panaszáradatot enged most szabadjára. Az emberek sokszor csak arra használják a pszichoterápiát, hogy végre elmondhassák, ami a szívüket nyomja. Mert családjukban, környezetükben nincs senki, aki végighallgatná őket. Igazság szerint nem is a megoldás érdekli őket, mert nem is hisznek abban, hogy volna megoldás. Valljuk be, sok terapeuta meg ezekből a panaszkodókból él.


Ha valaki egy évtizedek alatt fokozatosan lepusztuló házban él, ahol málik a vakolat, sercegnek a vezetékek, hörögve folyik le a kád, a szoba sarka esőkor izzadni kezd s télen húznak az ablakok…nos, épeszű javaslat volna, hogy rakjuk rendbe a dolgokat? Öregen, megfáradtan, csórón? Reménytelen ügy. Ilyen az élet 50 évesen. És még kis szerencsével, van hátra még legalább harminc, amit valahogy ki kéne bírni.

Toldozgatni vagy újat építeni?

A terapeuta egyik lehetősége, hogy azt javasolja, kezdjék pl. a kádlefolyóval. Ha az megvan, jöhet a következő probléma, s lépésről-lépésre lehet javítgatni a dolgokat. Szerintem ez is járható út, ha van a páciensben belátás és türelem és van elég pénze rendszeresen terápiába járni. Ez azonban ritkán jön össze, és leginkább akkor van értelme, ha a "ház" megéri még a munkát. De ha már az alapok rosszak, talán kár az időt fecsérelni.

A másik lehetőség, ha megvizsgáljuk ennek a boldogság-görbének az indulását. Vajon 15-20 éves korban az emberek többsége miért boldog és optimista? Nyilván, mert azt képzeli, hogy a grandiózus, bár még csak lazán körvonalazott tervei majdan valóra válnak. Mondjuk, látja magát, amint védőbeszédével kétvállra fekteti az ügyészt, vagy új alapokra helyezi a fizikát, esetleg megújítja az oktatás módszertanát, netán felfedez egy új gyógyszert, vagy egyszerűen csak "híres és gazdag lesz". Az első sokk akkor szokott bekövetkezni, amikor közeledik az iskola vége. Amikor be kell majd lépni a Felnőtt Életbe. Ekkor kezdik sokan kapizsgálni, hogy valami nem stimmelt az álmokkal. Ahogy kezd az iskola utáni élet körvonalazódni, egyre riasztóbb lesz a kép. Amíg az ember csak sok érdekes dolgot tanul és elviseli a szabadságért az unalmasabb tárgyakat is, addig hiheti, hogy zsebében a diplomával ez az érdekes élet fog folytatódni. De ahogy közeledik a munkába állás, kezd kiderülni, hogy nem sztárügyvéd, nem Einstein, nem Montesorri, sem Lavoisier nem lesz, hanem hivatalnokként, gumiabroncs szilárdságmérőként, szétcincált idegzetű tanerőként vagy az elemző automatát ellátó laboránsként fogja munkanapjai 8-10 óráját eltölteni. Aztán majd jön a lakáskérdés, a házasság, a gyerek… Jó anyagi hátterű végzősök ilyenkor fordulnak először pszichológushoz.

De most ugorjunk 25-30 évet! Hősünk középkorú, meggyötörte az élet, végzősként nem járt nálam, s nem tehettem fel neki a kérdést, hogy biztos jó pályát választott-e?


Mi szeretett volna lenni?

Ezért most, ötven évesen szegezem neki a kérdést: ha újra kezdhetné az életét, mi szeretne igazából lenni? Egy egyetemi tanár azt mondta, kutyamenhelyet szeretne üzemeltetni, vagy Afrikában segélyszervezetben dolgozni. Egy orvos festő szeretett volna lenni. Egy hivatalnokba irodalmi ambíciók szorultak. Egy jogász titokban ékszereket készített. Volt, aki csak annyit tudott, hogy "valamit vállalkoznék". Ugye 20 évesen az ember azt hiszi, hogy terveit "csak időlegesen függeszti fel", csak a szülei kedvéért, meg különben is "hogy nézne ki, ha felrúgna mindent". Már bánja az iskolaválasztását, de átmenetileg most muszáj elhelyezkedni valahol, aztán majd…és a majdból soha nem lesz semmi. Sokan még személyiségfejlődésnek is gondolják azt, hogy "benő a fejük lágya" és feladják álmaikat. De ettől valahogy mégsem boldogok, csak egyre keserűbbek lesznek. De ők azok, akik még valahogy helytállnak. Ha úgy vesszük, mégiscsak pozitívabb vállalni, hogy az élet "nem habos torta", míg egyesek inkább "beteget jelentenek" vagy eltartatják magukat szüleikkel.

Nos, tehát itt áll egy ember romos életével. Hogy lehet ezt rendbe rakni? Mi lenne, ha szépen araszolgatva elkezdene belőle kihátrálni? Ha félretenné azokat a sztereotip dumákat, hogy "na de ötven évesen". Az életkor bármikor aduász, amivel minden változtatási javaslatot überelni lehet. De egy harminc évesnek ugyanolyan reménytelennek tűnik a változtatás, mint egy ötven évesnek. Nem az életkor az akadály. Ibsen monomániásan írta a drámáit az életgyávaságról. Már unjuk a Solness építőmestert vagy a Vadkacsát. De nem azért, mert nem jó drámák, hanem mert túlságosan is igazak. Apropó, Brian May, a Queen gitárosa 60 évesen szerezte meg a PhD-jét asztrofizikából.

A modern társadalom marketingjében, miszerint "bármi lehetsz", csak alul, apró betűkkel van feltüntetve az a megszorítás, hogy "ha megküzdesz érte". Pedig sokan azt hiszik, az önmegvalósítás automatikusan megy, az része a tananyagnak. Pedig már ott gyanút lehetne fogni, hogy mindenkinek ugyanazt kell megtanulnia és ugyanabból kell vizsgáznia. Futószalagon csak konfekcióéleteket lehet gyártani.


Vegyük kézbe a dolgokat!

Na, de térjünk vissza az ötvenes éveit taposó férfihez. Elhízott, izmai petyhüdtek, arcán szemölcsök. Öltözködése jellegtelen. Azaz, a fiatalságával a tartása is elmúlt. Elmesélem neki Ellen Langer híres kísérletét, amelyben idős embereket elszállásoltak egy olyan hotelben, amelyben mindent fiatal éveiknek megfelelően rendeztek be. Ha bekapcsolták a tévét, a 40 évvel korábbi műsorok mentek, a rádióban hajdan divatos zenéket játszották, a nappaliban az asztalon korabeli újságok hevertek, a bútorok is fiatalságuk stílusát tükrözte. Egy hét alatt mindenki visszafiatalodott. Peckesebben kezdtek járni, volt, aki a botját is elhagyta, sőt, egyesek látása dioptriákat javult. Vidám, élénk társalgás folyt esténként, nem pedig mogorva öregek bámulták egymást.

Mi akadálya van annak, hogy páciensem is visszafiatalodjon? Pl. lefogyhatna. Elkezdhetne sportolni valamit. Tanácstalanul néz rám. Elmagyarázom neki a lowcarb elvét, majd hozzá teszem, hogy nem akartam rögtön a paleóval kezdeni, mert azt hiszi majd, hogy mindenkit erről akarok meggyőzni. De a paleo még a lowcarbnál is jobb, s el is mondom dióhéjban, miért. Tetszik neki. Akkor fogyás kipipálva. Megkérdezem, tudna egyetlen egy fekvőtámaszt csinálni. Hát persze. Oké, akkor egy héten át mindennap csináljon egy fekvőtámaszt. A következő héten minden nap kettőt. Nevet, hogy ez egy év után napi 50 fekvőtámasz fog jelenteni. Így van, mondom. A rómaiaknál volt egy mondás, hogy kezdj el minden nap emelgetni egy ma született borjút, s mire az felnő, egy bikát is fel tudsz emelni. Pontosan ez a lényeg. Amerikában már rég kitalálták, hogy akár egy házat is odébb lehet tolni centiről-centire, ha görgőket tesznek alája. A Remény rabjai c. filmben a főhős Andy Dufresne egy kis geológus kalapáccsal évek alatt egy alagutat vájt cellája falába, és azon keresztül szökött meg. Hogy az életből is hozzak példát, a Stalag Luft III német fogolytáborból 1944-ben a szövetséges haderők fogoly pilótái a homokos talajba 9 méter mélyen egy 102 méteres alagutat ástak az erdőig. Egyszóval, nagy dolgok vihetők végbe, ha nem azonnal akarjuk, hanem szép türelmesen.

Amint elhisszük, hogy nincsenek lehetetlen dolgok, máris kinyílik előttünk a lehetőségek tárháza. A fogyás, az izmok visszaszerzése, a szemölcsök levétele persze csak belépő, egyfajta próbatétel. Ha már ez sem megy, kár tovább erőlködni. Sajnos sokan már itt elbuknak. Miért is? Mert nevetségesnek látják erőlködésüket. A Sors ellen úgysem lehet lázadni. Vagy az a rögeszméjük, hogy a változásban hinni kell, különben nem megy. Közben mindenféle hit nélkül folyamatosan változnak - csak éppen rossz irányba.

Ha valaki bejáratos lesz az amatőr festők világába, azzal szembesül, hogy a festés egyfajta földalatti mozgalommá vált. Ezrek és ezrek festenek különféle festőkörökben és iskolákban, a legtöbben 40 és 80 közt vannak. Csodálatos képek születnek, de még a leggyengébb kép is azt hirdeti, hogy igenis meg lehet újulni. Mások énekkarba járnak. Van, aki 50 évesen balett órákra jár, mások meg szalszázni. Megint mások zenélni tanulnak. Sokan blogot kezdtek írni, mert rájöttek, hogy van mondanivalójuk a többiek számára.


Van, aki visszajön, van, aki nem

Persze, van, aki elszontyolodva minderre azt mondja: na de mikorra fogok én egy épkézláb képet festeni? Ki fogja a blogomat olvasni? Nekik való az a vicc, amiben egy idősebb nő elmegy a zongoratanárhoz azzal, hogy szeretne megtanulni zongorázni. Már mindent megbeszélnek, hogy megy az oktatás, mikor kell jönni, mennyi lesz az óradíj, mikor a nő egyszer csak nekiszegezi a kérdést a tanárnak: "De hány év fog eltelni, mire én megtanulok zongorázni?" Mire a tanár azt feleli: "Pontosan annyi, amennyi akkor is el fog telni, ha nem tanul zongorázni."

A férfi láthatólag megértette a tantörténeteimet, aztán lejárt az idő, elment azzal, hogy majd jelentkezik. Lehet, hogy rájött, hülyeség ez az egész "megújulás", de lehet, hogy azóta szkander versenyeken vesz részt. Én mindenesetre türelmesen várok. Hiszen, ez még csak a kezdet volna. Nem a Sors választ ki minket valamire, hanem mi magunkat.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre