Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Hiedelmek által homályosan

Gondolataink nem tények, csak ezt minduntalan elfelejtjük. Részben azért, mert a gondolatainkkal járó érzelmeink valóságosak. Így aztán egyik csapdából a másikba esünk, álvilágot teremtünk magunknak és képzelt problémákkal viaskodunk.

 

A Google adatkezelési elvei

 

A tények pártatlan észlelésétől hiedelemrendszerünk foszt meg minket. Ez a rejtett vagy implicit hiedelemrendszer eluralja a mindennapi életet, s elszakít minket a valóságtól, a valóságba beleértve a többi embert is. Ez csak azért nem olyan feltűnő, mert a többi ember is így van ezzel. Képzeljük el, mi lenne az utcákon, ha az autósok meg a gyalogosok aszerint közlekednének, amit gondolnak, s nem aszerint, ami a valóság. Folyamatosak lennének a balesetek és a szerencsétlenségek. Hál' Isten, a közlekedésben az emberek általában inkább hisznek a szemüknek, mint a gondolataiknak, bár nem egy balesetet okoznak azok, akik többet hisznek vezetési képességeiről vagy autójuk teljesítményéről.

A szociális életben folyamatosan következtetünk mások lelkiállapotaira és szándékaira, rólunk alkotott véleményükre. Ez a következtetési folyamat azonban erősen torzul korábbi tapasztalataink és rejtett hiedelmeink által. A világhoz és az emberekhez való viszonyunkat öntudatlan feltevéseink határozzák meg, s ez egyben alakítja sorsunkat is.


Az önértékelés, mint hiedelem

Az önértékelés őseredetileg azt szolgálta, hogy az ember egy törzsben élve, folyamatosan érzékelje, mire tartják őt a törzs tagjai. Ez a szociométernek nevezett "műszer" jelezte, mit ér az ember és mit kell tennie azért, hogy növelje értékét a törzs szemében. Akit a törzs sokra tartott, az sikeresebb életet élt, sikeresebben szaporodott. Ez a "műszer" ma is ott van mindenki fejében, csak éppen hamis információkat szolgáltat. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy kora gyermekkorban a "műszer" alapbeállítását és érzékenységét a szülők állítják be. A szülők hatására az alapbeállítás a nárcisztikus önimádattól a legnegatívabb önértékelésig bármi lehet. Az alapbeállítás egyszerűen csak a szülők gyermekükhöz való viszonyát tükrözi, s vajmi köze van a gyermek valóságos értékeihez. A "műszer" érzékenységét az mutatja, hogy mekkora "kilengést" mutat a pillanatnyi önértékelés egy pillanatnyi siker vagy kudarc hatására. Van, aki könnyen "elszáll" magától már egy biztató pillantásra, mást meg a teljes összeomlás kerülget egy kritikus megjegyzéstől. És ne feledjük azt sem, hogy ma már nem egy stabil, az életünket meghatározó közösségben élünk, hanem naponta többször is ki- és belépünk különféle csoportokba. Van, aki a családjában, van, aki a munkahelyén, van, aki a haverok közt érezheti magát "valakinek", de van, aki meg sehol. Mivel a "műszer" visszajelzései az alapbeállítás és az érzékenység miatt meglehetősen bizonytalan kapcsolatban van a valósággal, valójában az jár el helyesen, aki megtanulja figyelmen kívül hagyni a "műszer" jelzéseit. Nem mondom, hogy könnyű, de sok sikeres embert ismerünk, akik súlyos önértékelési problémáik ellenére emelkedtek az átlag fölé. A szülők által teremtett önkényes "műszerbeállítás" általában önbeteljesítő jóslatként működik: akik azt tanulták otthon, hogy nem sokat érnek, életükkel ezt fogják igazolni, akikre meg csillogó szemekkel tekintettek szülei, azok gyakran ebből merítve erőt, valóban sokra viszik.


Valójában kétféle önértékelés van. Az implicit önértékelés tudatosan nem hozzáférhető, ez ugyanis az első 2-3 évben alakul ki, amikor még nem verbálisan tárolódik el a gyermek másoktól megtapasztalt megítélése. Az explicit önértékelés verbálisan hozzáférhető, ezért könnyebben is módosítható. A kétféle önértékelés nem feltétlen van összhangban. Depressziósoknál ismételten azt kapták, hogy az implicit önértékelésük magas, az explicit viszont alacsony. A depresszió sok esetben tehát abban gyökerezik, hogy az illetőben a többre hivatottság rejtett érzése összeütközésben áll a saját képességeiről alkotott tudatos véleményével. Az ilyen emberek szoktak arra panaszkodni, hogy mások érdemtelenül sikeresek, pedig az nekik is járna. Aztán, ha azt tudakoljuk, mit is tettek ezért, kiderül, hogy semmit, mert szerintük úgyis hiába erőlködnének.

A kétféle önértékelés alapvetően meghatározza a több emberhez való viszonyt is. Az ambivalensen kötődők, akik sosem tudnak igazán bízni mások szeretetében, alacsony implicit önértékelésben szenvednek, azaz nem hiszik, hogy szerethetők. A túlzottan magas implicit és explicit önértékelés viszont a másokat lekezelő és kihasználó narcisztikus személyiségre jellemző, aki annyira értékesnek érzi magát, hogy nincs méltó párja.


Az önértékelés egy idejétmúlt, archaikus érzés, legjobb volna tőle szabadulni, vagy legalábbis korlátozni a hatását. Sokan nem értik, miként kell ezt a mindennapokra lefordítani. Pedig egyszerű: döntéseinket ezentúl ne az a bizonyos "belső hang", hanem képességeink és tudásunk reális mérlegelése határozza meg. Amikor George Marshallt, az amerikai haderők főparancsnokát Roosevelt elnök felkérte a normandiai partraszállás vezetésére, Marshall úgy ítélte meg, hogy nem ő a legalkalmasabb a feladatra, és visszautasította a megbízatást és a velejáró dicsőséget.

Az erkölcsi érzékből fakadó hiedelmek

Az evolúció során a társas együttéléshez nélkülözhetetlen erkölcsi kategóriák alakultak ki, melyekkel kapcsolatban ösztönösen tudunk ítélkezni. Ezek: Gondoskodás szemben az ártással; Korrektség szemben a csalással; Lojalitás szemben az árulással; Tekintély szemben a felfogatással; Szentség szemben a tisztátalansággal. Ezek a morális elvek két csoportba sorolhatók: az individuális értékek a Gondoskodással és a Korrektséggel, míg a közösségi értékek a Lojalitással, a Tekintéllyel és a Szentséggel függnek össze. Felnövekvésünk során ezek az elvek ismételten sérülhetnek vagy túlhangsúlyozódhatnak, és ezért későbbi életünkben viselkedésünket meghatározó iránytűként működhetnek.


Sok ember túlérzékeny az igazságtalanságokra és egyenlőtlenségekre, belőlük lesznek a forradalmárok, a minden vélt vagy valós igazságtalanság ellen dühödten fellépők, a világ "igazságtalansága" miatt megkeseredők. Az ilyen emberek árgus szemekkel méregetik, ki mennyit dolgozik, ki mennyire tehetséges és vajon azzal arányban áll-e az elismertsége és jutalma. Az igazságosság elve a testvérekkel szemben elszenvedett vélt vagy valós igazságtalan megkülönböztetések vagy a szülők önkényes, indokolatlan büntetései miatt sérül. A születési sorrend elmélete szerint is, a sokadiknak született gyerekekre jellemző a radikális igazságkeresés. A "túlfejlett" igazságérzet tulajdonképpen egy hiedelem, miszerint a világban állandóan résen kell lenni, mert mások folyamatosan ki akarnak minket játszani, a kárunkra akarnak lenni.

A családokban gyakran sérül a lojalitás elve, pl. a szülők megcsalják egymást, vagy a válás idéz elő lojalitás konfliktust a gyermekben, hogy melyik szülőt szeretheti. A családot elhagyó szülő későbbi, gyermekkel szemben mutatott érdektelenségét is árulásként élheti meg a gyermek. Lojalitás konfliktust eredményezhet a szülők és nagyszülők közt kialakuló rossz viszony is, hiszen az anyósok és apósok egyben a gyermekek nagymamái és nagypapái. Az árulásra fokozottan ráérzékenyülő emberek életük során nehezen fognak bízni másokban, sértődékenyek lesznek, s sokszor inkább választják a magányt, minthogy ki legyenek szolgáltatva másoknak.

A tekintélyelvű családban felnőtt gyerekek sokat szenvednek az értelmetlen tilalmaktól és parancsolgatástól, a szülők gyakran merev elveket érvényesítenek, feltétlen engedelmességet követelnek meg gyerekeiktől. Ilyen gyermekkorból felnőve sok ember ösztönösen gyűlölni fog minden tekintélyt, holott vannak valódi tekintélyek is, és vannak, akik csak érdemtelenül követelik meg maguknak a tekintélyt, ill. pozíciójukkal visszaélve viselkednek önkényesen. Paradox módon az ilyen emberek, miközben mások tekintélyét kétségbe vonják, maguknak követelnek respektust, és túlérzékenyek minden olyan jelzésre, amely az ő tekintélyüket csorbíthatja.

A tisztaság, szentség elve fokozott prüdériában, deviancia ellenességben, a rend és az egyértelműség utáni vágyban nyilvánul meg. Akik fokozottan érzékenyek erre a dimenzióra, azokra jellemző az előítéletesség, a dogmatikus fekete-fehér gondolkodás, az abortusz és a nemi "eltévelyedések" elítélése. Az idegeneket, a másként gondolkodókat "tisztátalannak" érzik. A politikai pszichológia a konzervativizmus jellemzőjének tekinti ezt a vonást, aminek hátterében a fokozott belső bizonytalanság és félelem áll.

CannabiGold by UniHemp

Ezek a korai sérelmek, sulykolások miatt túl nagy hangsúlyt kapó elvek eltorzítják a világlátásunkat, ott is igazságtalanságot, összeesküvést, árulást, áltekintélyt vagy "gyanús elemet" észlelünk, ahol csak félreértés, vagy elképzeléseinknek ellentmondó tények vannak. Ennek tipikus példája a liberális-konzervatív szembenállás. A liberálisok korlátoltnak és merevnek tekintik a konzervatívokat, akik viszont erkölcstelennek és szabadosnak gondolják a liberálisokat.

Saját fontosságunkra vonatkozó hiedelmek

Ryan Holiday "Az ego az ellenség" címmel külön könyvet írt erről a kérdésről. Több mint önértékelési kérdés az, ha valaki szeretné, hogy fontos tényezőként tartsák számon. Hogy elismert, sikeres, megbecsült, szeretett ember legyen, vagy akár olyan, akitől tartani lehet. A kisembertől a celeben át a maffiózóig mindenki azon ügyködik, hogy személyének súlya legyen. Naponta halljuk, hogy "velem így nem lehet beszélni", "velem ezt nem lehet megtenni", "engem ne nézzen senki hülyének", "utálom, ha kihasználnak". De ide tartozik a "na majd én megmutatom", "hatalmamban áll, hát megteszem", "olyan nincs, amit én nem tudok megoldani", stb. És a fontosság érzés negatív oldala, amikor megsemmisülünk valami kudarctól, vereségtől, megszégyenüléstől, megaláztatástól. Ilyenkor a fontosságtudatunk semmisül meg.

Fontosságunk kikövetelése helyett választhatjuk a létezés alázatát, azaz a szerénységet. Ha képesek vagyunk tényként elfogadni, hogy súlyunkat a világ ítéli meg, megkönnyebbülten tapasztalhatjuk, hogy többé nem kell semmit bizonygatnunk, és rengeteg sértettséget és mellőzöttség érzést megspórolunk. Aki nélkülözhetetlen, azt a küldetés úgyis megtalálja. Lucius Quinctius Cincinnatus éppen a földjén szántogatott, amikor Róma megmentésére kérték fel. Cincinnatus legyőzte az ellenséget - majd két hét diktátorság után lemondott és visszament a földjét művelni. Másodszor 80 éves korában kérték fel diktátornak, akkor is rendbe tette a dolgokat, és ismét lemondott.

Ha le tudunk mondani arról, hogy "fontosságunkat" mindenki ismerje el és tisztelje, akkor egy nap még azt is elérhetjük, hogy önmagunkért tiszteljenek minket. Aki túlzott jelentőséget tulajdonít önmagának, az le fogja becsülni a tényeket. Hogy mások szemében már régóta pojáca, hogy terhére van másoknak, hogy tekintélyét és hatalmát nem nagyszerűségének, hanem alantas eszközeinek köszönheti.


Sokkal reálisabban látnánk a világot, s benne helyünket, ha nem azon agyalnánk, mit kéne gondolnia másoknak rólunk, hanem azon, minek is látnak minket valójában az emberek. Ha eljutunk idáig, már csak az a kérdés, a mások által rólunk alkotott képért mi vagyunk-e a felelősek, vagy a többiek látnak minket az ő fejükben működő torzító sémák miatt valamilyennek. Egy nap lehet, hogy arra is rájövünk, tök mindegy mit gondolnak rólunk. Annál többet nem tehetünk, mint hogy jó emberek vagyunk.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre