Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Különös agyi szindrómák

Sokszor az agy sérüléséről nem is tudósít más, mint az addig oly természetes világészlelés bizarr torzulása. S kiderül, az emberek jobban hisznek a szemüknek és a gondolataiknak, mint annak, amit annak előtte tudtak.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Az agyunk sajátos funkciókat ellátó egységek hálózata, amelyek harmonikus együttműködése nyújtja azt a stabilnak tűnő illúziót, amit a világ vagy önmagunk észleléseként élünk meg. Ha azonban valamely egység vagy az egységek közti kapcsolat agysérülés vagy funkciózavar miatt károsodik, ez az élmény a legbizarrabb torzulásokat szenvedheti el. Képzeljük csak el, ha mindent úgy észlelünk, mint addig, de az ismerősség élménye hirtelen elvész. Látjuk szeretteinket, de nem érezzük, amit ilyenkor szoktunk. Vagy elvész a rövidtávú memóriánk, s mindannyiszor, amikor pár perc különbséggel találkozunk a lakásban házastársunkkal, úgy örülünk, mintha évek óta nem láttuk volna. Egy agysérülés következtében előállhat, hogy testünk balfeléről többé nem veszünk tudomást, a tányérnak csak a jobb feléről esszük meg az ételt és a tv-ben csak a képernyő jobb felét látjuk. Mivel ezeket a hiányos élményeket ugyanolyan bizonyossággal éljük át mint korábban az egészet, nem vagyunk meggyőzhetők arról, hogy "nem normálisan" tapasztaljuk a dolgokat.

A környezet megkettőződése

Ebben a szindrómában a beteg számára földrajzi területek, épületek vagy akár a saját otthona kettő vagy több példányban létezik. Elsőként Arnold Pick neurológus írta le 1903-ban nőbetege esetét, aki azt állította, hogy Prágában két klinika van, mindkettőt Pick professzor vezeti, az egyik klinika "régi", a másik "új" (Weinstein, 1996). Egy thai üzletasszony, agyvérzéséből felépülve arról beszélt, hogy két autója, két háza van, s bútorai is megkettőződtek. A példányok szerinte kicsit különböztek, de nem tudta pontosan megmondani, miben térnek el egymástól (Likitcharoen és Phanthumchinda, 2004). Gyakori, hogy a betegek a kórházat keverik otthonukkal. Egy nőbeteg szerint a "doktorok csináltak neki" a kisvárosban, ahol élt, egy másik Memorial kórházat. Amikor közölték vele, hogy meg kell operálni, vissza akart utazni New Yorkba, mert ott a másik Memorial kórházban jobbak a sebészek.


Egy férfibeteg, amikor felébredt agyműtétjéből, mosolyogva nézett körül a kórházi szobájában és hálásan megköszönte, hogy az otthonát kibővítették ezzel a szobával (Ruff és Volpe, 1981). Egy idős hölgy, agyműtétje után hazatérve apartmanjába, úgy találta, hogy az nem az eredeti otthona, hanem csak hasonló az eredetihez (Weinstein, 1996). A történetekből az rajzolódik ki, hogy a betegek nem képesek összeegyeztetni azt, amit látnak, és az arról bennük élő régi emlékeket. Amikor aktuálisan látják pl. a lakásukat, mivel nem élik át az ismerősség érzését, az nem azonos az emlékezetükben élő érzelmileg átszínezett lakással. Ezért az a meggyőződésük alakul ki, hogy amit látnak, az csak egy élethű másolat. A kórházban pedig azt érzik, amit otthon szoktak érezni, ezért ragaszkodnak hozzá, hogy ők "otthon vannak".

Személyek megkettőződése

Joseph Capgras több esetet is leírt az 1920-as években, amelyekben a betegek mások megtöbbszöröződéséről számoltak be. Egy nőbetege szerint férjét kicserélték egy hasonmásra, egy másik nőpáciense pedig ragaszkodott hozzá, hogy szerelem elhagyta őt, és helyette több hasonmás találkozgat vele (Weinstein, 1996). Egy nőt férje azzal vitt be a klinikára, hogy fejfájása alatt furcsákat beszél. A nőnek két napig tartó, hányással, fényérzékenységgel, erős fejfájással járó migrénrohama volt, s ez alatt, majd a migrént követő három héten át abban hitt, hogy férje meghalt, és egy hasonmással él (Bhatia, 1990).

A jelenséget az magyarázza, hogy a beteg felismeri a másik személyt, de nem érzi azokat az érzéseket, amelyeket az "eredeti" személlyel átélt, ezért alakul ki az a meggyőződés, hogy a személyt kicserélték. Sok film feldolgozta már azt az őrjítő helyzetet, hogy egy ember életében felbukkan valaki, azt állítva, ő az igazi férj, barát, gyermek, s a főhős magára marad a személy eredetiségével kapcsolatos kételyeivel. Az Angelina Jolie főszereplésével készült 2008-as Elcserélt életek-ben a Jolie alakította asszonynak eltűnik a gyermeke, majd 5 hónap múlva előkerül, de az valójában nem az ő fia. A hatóság és környezetében mindenki azt állítja, hogy a talált kisfiú az övé, s bár az asszony igyekszik hinni nekik, egyre biztosabb benne, hogy ez nem az ő fia. Lassan már őrültként kezelik, mikor végre megtalálja igazi kisfiát. A Capgras szindrómás betegeknél ez a happyend elmarad.


Az ilyen történeteknek olykor drámai végkifejlete is lehet. Egy ilyen téves percepcióban szenvedő betegnek az volt az elképezése, hogy mostohaapja valójában egy robot, így végül lefejezte, hogy megtalálja a fejében az elemeket és a mikrofilmet (Blount, 1986).

A személyek megtöbbszöröződésének másik változata a Frégoli szindróma. (Az elnevezés eredete Leopoldo Frégoli színművész volt, aki a '20-as évek francia színpadán nagy tehetséget mutatott mások megjelenítésében.) A Frégoli szindrómában a beteg általa ismert embereket vél felismerni elmaszkírozott alakban. Ezek általában rosszakaratúak, üldözőként viselkednek, pl. anyagi javakat akarnak megszerezni, vagy szexuális céljaik vannak. Az első esetet Paul Courbon and Gabriel Fail írta le 1927-ben. Egy fiatal párizsi nő, aki mellesleg rajongott a színházért, azt hitte, hogy kora két híres színésze, Sarah Bernhardt és Robine folyamatosan üldözik őt. A két színész nem volt felismerhető, mivel "olyan számára ismerős emberek alakját öltötték", mint barátok, ismerősök, korábbi munkatársak, de ők voltak azok az idegenek is, akiket az utcán látott (Langdon és mtsi., 2014). Ellis és Szulecka egy Bettynek nevezett nő esetét ismertette. A nő évtizedekkel korábbi szeretőjét, Mr. C-t ismerte fel a szomszédba költöző férfiben. Onnantól éveken át arról számolt be kezelésein, hogy Mr. C. és barátnője számos álöltözetben, parókában, álszakállal, napszemüveggel álcázva váltogatott - nyilván lopott - autókkal követik őt, figyelik minden lépését. A kutyát sétáltató emberben, vagy egy teherautóban várakozóban is Mr. C-t ismerte fel. Máskor viszont kárt akarnak okozni, s ez nem egyszer gyilkossághoz is vezethet. (Ellis és Szulecka, 1996).

Az arcfelismerés zavarának okai

A Capgras és a Frégoli szindrómák érdekes ellentétben vannak egymással. Az előbbiben a beteg rokonairól és ismerőseiről azt állítja, hogy "olyan, de nem az", míg utóbbiban ennek az ellenkezője áll: "nem olyan, de ő az". Ennek a lehetséges magyarázata, hogy több vizuális pálya van agyunkban, s normál észlelés csak akkor lehetséges, ha ezek egyaránt megfelelően működnek. Számos furcsaságot leírtak már ezzel kapcsolatban. Azt hihetnénk, hogy a látókérgünk épsége szükséges és elégséges a normál látáshoz. Ám kiderült, hogy a kérgi vakok is képesek alakzatokat vagy mozgásokat "látni" egy másik látópályával (Celesia, 2010). Kimutatták azt is, hogy az arcok és a tárgyak felismerését külön rendszerek végzik (McKone, 2010). Nagy túlélési előnyt jelent ugyanis, ha az évmilliók óta azonos struktúrájú arcot már a pár napos csecsemő is arcként ismeri fel és rámosolyog. Vilayanur Ramachandran és William Hirstein az arcfelismerés e két zavarában két vizuális pályát tart fontosnak. Az egyik az arcfelismerő területbe fut (ez a fuziform área), a másik az arc érzelmi jelentéséért felelős és az amygdalába tart. Capgras szindrómában az "érzelmi pálya" sérül, a beteg felismeri az arcot, de azt nem kísérik a megfelelő érzelmek, ezért alakul ki a hasonmás magyarázat. Folytatva Ramachandran és Hirstein gondolatmenetét, a Frégoli szindrómában az "érzelmi pálya" valamiért túlműködik, fixálódik bizonyos személyekre, így aztán idegen arcokat látva is az az érzése a betegnek, mintha ezeket a bizonyos személyeket látná. Mivel tapasztalja, hogy ezek az arcok nem olyanok, mint amit az érzelmei mondanak, ezért úgy véli, felismerte őket, dacára az álcázásnak.

CannabiGold by UniHemp

Az élő halottak

Charles Bonnet a 18. században élő természetbúvár volt, aki a lepkék légzésétől a róla elnevezett Bonnet szindrómáig (ami egyfajta vizuális hallucináció) foglalkozott mindennel, amivel összehozta a sors. Így írt le egy különös történetet is, melyben "egy tiszteletre méltó idős, majdnem hetven éves hölgy, miután a konyhában elkészítette az ételt, kifele jövet a konyhaajtó oly erővel csapódott a nyakának, hogy féloldalára hirtelen lebénult. A következő napokban, ahogy feküdt, egy halottra emlékeztetett, de négy nap múlva feléledt, beszélni kezdett és követelte, hogy öltöztessék halotti ruhába, fektessék koporsóba, mivel ő halott. Hiába próbálták meggyőzni arról, hogy él, a hölgy csak egyre ingerültebbé vált attól, hogy "nem akarják neki megadni a végtisztességet". Végül felállítottak egy koporsót, a hölgy belefeküdt, s gondosan elrendezte halotti ruhája ráncait. Végül álomba merült. Ekkor a szolgák ráadták a pizsamáját és ágyba fektették. Ám, amint felébredt, ragaszkodott hozzá, hogy halott. Ennek ellenére jóízűen evett, élte az életét, de a koporsóba járt aludni. Amikor időszakosan elmúlt tévhiedelme, azt úgy értelmezte, hogy visszatért az élők sorába, de később újra "meghalt" (Förstl és Beats, 1992).

A jelenséget 100 évvel később Jules Cotard francia pszichiáter több betegénél is leírta, így a szindróma róla kapta a nevét. A tünetek eltérő intenzitásúak lehetnek, egyesek csak testük romlásáról számolnak be, mások testük kiürüléséről vagy halálukról beszélnek. Az állapottal együtt járhat mások és a világ létezésének tagadása is, vagy a személy önmagát egyszerre tekinti halottnak és halhatatlannak. Mint Cotard első beszámolójában írta:"Némelyik úgy gondolja, teste elenyészett, agya meglágyult. …egyikük úgy érzi, rohadt: ő egy elrothadt férfi, ő a démon, az Antikrisztus, örökké égni fog, nincs többé vére, az egész teste oszladozik. Egy másik szintén oszlófélben érzi magát, aljasnak, alávalónak, minden bűnben bűnösnek nevezi magát, agya meglágyult, a feje egy üres dió, nincs neme, nincs lelke. …keresi a lehetőséget, hogy megcsonkítsa, megölje magát, és könyörög a halálért…Más betegek azt mondják, nem fognak meghalni, mivel testük rendellenes állapotban van; vagy ha ők halottak, akkor régóta azok; vagy szerintük testük olyan állapotban van, ami sem nem élet, sem nem halál; ők élőhalottak. Ezekben a betegekben a halhatatlanság gondolata valóságos de egyben paradox is: miközben a halhatatlanságról beszélnek, könyörögnek az ettől való megszabadulásért."( Cotard, 1880). Sok beteg megtagadja az evést, van, aki úgy írja le, hogy evéskor mintha a levegőbe tenné az ételt, mások nem mennek wc-re, mivel nincsenek beleik. Egy Jane nevű fiatal nő levegőnek érezte magát, és mint mondta "csak hang vagyok, és ahogy ez elszáll, én sem leszek többé".


A jobbfélteke szerepe

A Cotard szindróma nem mindig agysérülés következménye. Ha igen, általában a testből és a külvilágból származó észleleteket összegző jobb oldali fali lebeny károsodik. Sokaknál azonban csak súlyos, pszichotikus depressziót lehet megállapítani. Tudjuk viszont, hogy súlyos depresszióban általában a jobb fali lebeny is alulműködik, ill. sérülése általában depressziót okoz. 100 eset elemzése alapján megállapítható, hogy létezik tiszta Cotard és depresszióval kevert típus (Berrios és Luque , 1995). A testélményünk, a külvilágtól való elhatároltságunk, a saját testünkben való eligazodás (meg tudjuk mondani hol és hogyan fáj valami) mind a fali lebeny "műve". Kitüntetett szerepe van a jobb fali lebeny alsó területének is. Ha ez "kikapcsol", akarat nélkülinek éljük meg magunkat (pl. hipnózis bevezető szakaszában), ha fokozottan aktív, akkor viszont úgy érezzük, külső erők irányítanak minket (pl. schizofrén betegek befolyásoltatottság élménye.) A test kiürültsége, a nem-létezés érzése valószínűleg valóságosan átélt élmények, amelyekre magyarázatként születnek a bizarr téveszmék. A jobb fali lebeny sérüléséhez számos egyéb zavar köthető, így a bevezetőben említett neglect szindróma is, amikor a beteg nem észleli a teste baloldalát és a őt körülvevő baloldali teret. Lovis Corinth híres német festő 1912-ben jobb falilebeny sztrókot szenvedett el, és felépülése első éveiben számos jelét mutatták ki annak, hogy festményein- különösen az önarcképein- a bal oldalt kevésbé érzékelte, amit kihagyások, torzulások jeleztek (Blake, 2006). A jobb fali lebeny sérülése anogosnosiát, azaz betegségtagadást is eredményezhet. A beteg nem vesz tudomást arról, hogy agysérülése miatt béna valamely végtagja, s gyakran a bénult testrészt nem is tekinti sajátjának. Arra panaszkodhat, hogy egy idegent fektettek mellé az ágyba, vagy, hogy a lába nem hozzá tartozik. Itt is magyarázó kísérletként értelmezhetjük a betegek furcsa teóriáit: a beteg nem egyszerűen nem érzékeli testrészét, hanem az kitörlődött a jobb halántéklebenyben tárolt testvázlatából. A testvázlat egyfajta térkép a testünkről.

Vágják le, ez nem az enyém!

Apotemnophiliának nevezik azt a különös kórképet, amelyben neurológiailag látszólag teljesen ép embereknek gyermekkoruktól az a vágyuk, hogy valamely kezüket vagy lábukat amputálják. 52 eset elemzése azt mutatja, hogy ilyen vágya többségében férfiaknak van, s legtöbben a bal lábuktól szeretnének megszabadulni (First, 2005). Több megfigyelés segít a jelenség hátterét megérteni. Az egyik, hogy az ilyen betegek pontosan le tudják rajzolni, lábuk mely pontján kéne az amputációt végrehajtani, azaz nem általában van bajuk lábukkal, hanem annak csak egy részével. A jobb fali lebeny felső területének sérülése előidézheti a bal végtag megtagadását. De ezek a betegek nem akarják amputáltatni végtagjukat! S végül, akik valamely végtag nélkül születnek, azok is képesek a hiányzó végtagban fantomérzésekre. Mindezek együtt arra mutatnak, hogy a jobb fali lebeny felső területén egy velünk született ("előrehuzalozott") testvázlattal rendelkezünk. Akik amputáltatni akarják valamely végtagjukat, veleszületetten hiányos testvázlattal születtek: testük térképén kezüknek vagy lábuknak az a szakasza -amitől szabadulni szeretnének- nem szerepel (Ramachandran és Hirstem, 2011). Ilyen személyeket vizsgálva kimutatható volt, hogy amputálni vágyott végtagjukat megérintve az egészségestől eltérő agyi válaszokat jönnek létre, s ez vezet ahhoz az érzéshez, hogy a végtag nem tartozik a testhez (van Dijk és mtsi., 2013).


A megközelítés alkalmazható azokra a transzszexuális férfiakra is, akik meg akarnak szabadulni péniszüktől és nővé szeretnének válni. Lehetséges, hogy testvázlatukban a péniszük nem szerepel (Ramachandran és Hirstem, 2011). Ennek oka az lehet, hogy amikor magzati korban az agy neme eldől, egyben kialakul a testvázlat is, s hiába születik valaki férfi testtel, ha agyának neme nő, és testvázlata is női anatómiát ír le.

A neurológia lassan átveszi a pszichiátria szerepét

Több száz éven át, az ilyen és hasonló rejtélyes jelenségeket pszichiáterek és pszichológusok magyarázták mindenféle spekulatív elméletekkel. Ez gyakran meg is bélyegezte a betegeket, hisztériásnak, őrültnek beállítva őket. Az agy egyre finomabb megismerése lehetővé teszi, hogy megértsük: ezek az emberek nem őrültek, hanem logikusan reagálnak arra, amit éreznek és észlelnek Nem a gondolkodásukkal van a baj, hanem az észlelés módja sérült náluk.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

Berrios GE, Luque R. Cotard's syndrome: analysis of 100 cases. Acta Psychiatr Scand. 1995 Mar;91(3):185-8.

Bhatia, M. (1990). Capgras Syndrome in a Patient with Migraine. British Journal of Psychiatry, 157(6), 917-918. doi:10.1192/bjp.157.6.917

Blanke, O: Visuospatial neglect in Lovis Corinth's self-portraits. in: Rose, FC: The Neurobiology of painting. Elsevier, 2006. pp:193-214

Blount G. Dangerousness of patients with Capgras syndrome. Nebr Med J. 1986 Jun;71(6):207.

Celesia G (2010). "Visual perception and awareness: a modular system". Journal of Psychophysiology. 24 (2): 62-67.

Cotard, J: Du délire hypocondriaque dans une forme grave de la mélancolie anxieusc. Annales Médico-Psychohgiques, 1880, 38:168-170.

Ellis, HD; Szulecka, K: The disguised lover: a case of Frégoli Delusion. in: Halligan, PW; Marshall, JC (eds.): Method in madness. Psychology Press, 1996. pp:39-50.

First MB. Desire for amputation of a limb: paraphilia, psychosis, or a new type of identity disorder. Psychol Med. 2005 Jun;35(6):919-28.

Förstl H, Beats B. Charles Bonnet's description of Cotard's delusion and reduplicative paramnesia in an elderly patient (1788). Br J Psychiatry. 1992 Mar;160:416-8.

Langdon R, Connaughton E, Coltheart M. The Fregoli delusion: a disorder of person identification and tracking. Top Cogn Sci. 2014 Oct;6(4):615-31.

Likitcharoen Y, Phanthumchinda K. Environmental reduplication in a patient with right middle cerebral artery occlusion. J Med Assoc Thai. 2004 Dec;87(12):1526-9.

McKone, E. (2010). Face and object recognition: How do they differ? In V. Coltheart (Ed.), Macquarie monographs in cognitive science. Tutorials in visual cognition (pp. 261-303). New York, NY, US: Psychology Press.

Ramachandran, V; Hirstem, W: The paradoxical self. in: Kapur, N; Pascual-Leone, A; Ramachandran V; Cole, J; Sala, SD; Manly, T; Mayes, A (eds.): The Paradoxical Brain. Cambridge University Press, 2011.

Ruff RL, Volpe BT. Environmental reduplication associated with right frontal and parietal lobe injury. J Neurol Neurosurg Psychiatry. 1981 May;44(5):382-6.

van Dijk MT, van Wingen GA, van Lammeren A, Blom RM, de Kwaasteniet BP, Scholte HS, Denys D. Neural basis of limb ownership in individuals with body integrity identity disorder. PLoS One. 2013 Aug 21;8(8):e72212.

Weinstein, EA: Reduplicative misidentification syndromes.in: Halligan, PW; Marshall, JC (eds.): Method in madness. Psychology Press, 1996. pp:13-36.

Young, AW; Leafhead, KM: Betwixt Life and Death: Case Studies of the Cotard Delusion. in: Halligan, PW; Marshall, JC (eds.): Method in madness. Psychology Press, 1996. pp:147-172.