Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Maryn McKenna:

Mit tegyünk majd, ha az antibiotikumok többé már nem hatnak?

Fordította:Czárán Judit

Forrás:Maryn McKenna: What do we do when antibiotics don't work any more?

A legtöbb ember azt hiszi, csak vészmadárkodás az antibiotikus korszak végét jósolni. Pedig ez a korszak már itt van, csak még keveseket érint közvetlenül.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Nagyapám öccse tűzoltó volt, és egy nap a tűzoltóállomáson, tisztogatás közben a vállára esett egy nehéz fém locsolófej. Pár napra rá belázasodott, vérmérgezést kapott. A korházban nem tudtak segíteni rajta. Ez 1938-ban volt. 30 évesen meghalt.

Ha végignézünk a történelmen, a legtöbb ember úgy halt meg, ahogy annak idején az én nagy-nagybátyám. A legtöbbjüknek nem a rák, nem a szívbetegség vagy más civilizációs nyavalya lett a végzete, hanem valami sérülés, mondjuk felöklelte őket egy bika, meglőtték őket a csatában, vagy összezúzta a kezüket egy új gép, amelyet az ipari forradalom idején állítottak munkába. Aztán jött egy fertőzés, és az elvitte őket.

Ám mindez megváltozott, mikor feltalálták az antibiotikumokat. Azok a fertőzések, amelyek korábban halálos ítélettel értek fel, hirtelen olyan betegségekké váltak, amelyekből napok alatt meg lehet gyógyulni. Ez maga volt a csoda, és mi azóta is ezeknek a csodagyógyszereknek az aranykorát éljük.


Ám most elérkeztünk ennek az aranykornak a végéhez. Az én nagy-nagybátyám a pre-antibiotikus kor utolsó napjaiban élt, mi viszont a poszt-antibiotikus kor küszöbén állunk, amely után az emberek megint csak meg fognak halni a legegyszerűbb fertőzésekben is.

Illetve ez valamennyire már most is így van. Emberek halnak meg fertőzések következtében egy olyan jelenség miatt, amit úgy hívnak, hogy antibiotikum-rezisztencia, amelynek alapja a következő folyamat: A baktériumok úgy harcolnak egymással a forrásokért és a táplálékért, hogy halálos vegyületeket termelnek egymás ellen, a megtámadott baktériumok pedig védekező mechanizmusokat fejlesztenek ki az őket ért vegyi támadásokkal szemben. Az antibiotikumok gyártása azzal kezdődött, hogy ezeket a vegyületeket laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá, és előállították belőlük a maguk verzióját, a baktériumok pedig annak rendje és módja szerint védekeztek ellene. (Az antibiotikumok ugyanis egyes baktériumok "vegyi fegyverei" más baktériumfajtákkal szemben, az ember csak felhasználja ezt a baktériumfegyvert. )

Aztán a következők történtek: a penicillint 1943-ban kezdték forgalmazni és 1945-ben már széles körű penicillin-rezisztenciát tapasztaltak. A vankomicint 1972-ben kezdték gyártani, a rezisztencia ellene 1988-ra alakult ki, az imipenemet 1985-től használják és 1998-ra alakult ki vele szemben a rezisztencia. A daptomicint, az egyik legújabb antibiotikumot, 2003-ban hozták forgalomba, és egy év alatt, azaz 2004-re már ki is alakult vele szemben a rezisztencia.

70 éve tart ez a versenyfutás: kitalálunk egy antibiotikumot, amellyel szemben a baktériumok rezisztensek lesznek, majd kitalálunk egy másikat, és az ellen is kialakul a rezisztencia. Nos, ez a játék lassan a végéhez közeledik. A baktériumok olyan gyorsan rezisztenssé válnak az antibiotikumokra, hogy a gyógyszergyárak kezdenek rájönni, hogy nem jó üzlet újabb és újabb antibiotikumokat kifejleszteni. Ezért aztán egyre több olyan fertőzés van a világban, amely ellen a piacon elérhető több mint száz antibiotikum-típus közül talán kettő, vagy egy, vagy egy sem hatásos, és amelyik mégis hatásos, annak is mellékhatásai -akár életveszélyesek - is vannak.

Néhány példa. 2000-ben a Betegség Kontroll és Megelőzés Központ (angol rövidítés: CDC) egy egyedülálló fertőzéses esetet azonosított egy észak-karolinai kórházban, amely két gyógyszer kivételével mindennel szemben rezisztensnek bizonyult. Ez a fertőzés ma KPC néven ismert, és három kivétellel az összes többi amerikai államban, továbbá Dél-Amerikában, Európában és a Közel-Keleten is elterjedt. 2008-ban svéd orvosok egy indiai férfinál egy másik fertőzést diagnosztizáltak, amely akkoriban csak egyetlen gyógyszerre reagált, az összes többivel szemben rezisztens volt. A gén, amely a rezisztencia kialakulásáért felelős, az NDM, mára már nemcsak Indiában, hanem Kínában, Ázsiában, Afrikában, Európában, Kanadában és az Egyesül Államokban is megtalálható.

Reménykedhetnénk abban, hogy itt elszórt esetekről van szó, de az igazság az, hogy csak az Egyesült Államokban és Európában 50.000 ember hal meg évente olyan fertőzésben, amely egyetlen gyógyszerre sem reagál. A brit kormány nemrégiben elindított egy projektet a mikrobákkal szembeni rezisztenciák feltérképezésére, az ő becsléseik szerint jelenleg világszerte mintegy 700.000 ember halálát okozzák évente gyógyszer-rezisztens bakteriális fertőzések.


Ez nagyon nagy szám, legtöbben mégsem érezzük magunkat veszélyben, mert azt gondoljuk, hogy ezek az emberek vagy egy kórház intenzív osztályán fertőződtek meg, vagy valami otthonban, ahol életük utolsó szakaszában ápolták őket, vagyis tőlünk távoli emberekről és olyan élethelyzetekről van szó, amelyekkel nehezen tudunk azonosulni.

Az azonban valószínűleg egyikünknek sem jut eszébe, hogy az antibiotikumok a modern élet minden szegmensében fontos szerepet játszanak. Csak néhány példa, mi mindent veszítünk el, ha elveszítjük az antibiotikumokat. Először is nem lesz semmi védelem azok számára, akiknek valamilyen okból meggyengült az immunrendszerük: vagy mert rákosak, vagy mert AIDS-esek, vagy mert szervátültetésen estek át, vagy mert koraszülöttek. De elengedhetetlenül szükség van az antibiotikumokra minden olyan esetben is, ha idegen testet építünk be valakinek a szervezetébe: gondoljunk csak a stent-beültetésekre infarktus és stroke esetén, az inzulin pumpára cukorbetegeknél, a művesekezelésekre vagy a végtag protézisekre. Vajon az új fitnesz-generáció hány tagjának lesz szüksége új csípő- vagy térdízületre? Egy nemrégiben megjelent vizsgálat szerint antibiotikumok nélkül minden hatodik meghalna közülük.

De továbbmegyek. Lehet, hogy a sebészet beavatkozásokat úgy, ahogy van, elfelejthetnénk. Sok műtét előtt adnak a betegnek megelőzési célból antibiotikumot. Ilyen védelem nélkül egyszerűen nem nyúlhatnánk hozzá a test rejtett részeihez. Nem végezhetnénk szívműtétet, prosztata biopsziát vagy császármetszést. Olyan fertőzésektől is rettegnünk kellene, amelyek ma banálisnak tűnnek. A torokgyulladás régen szívelégtelenséghez vezetett, a bőrfertőzések amputációhoz. A szülésbe is sokan belehaltak még a legtisztább kórházakban is, átlagosan minden századik nő. Tíz gyerekből három tüdőgyulladásban halt meg.

És a legrosszabb az egészben, hogy többé nem érezhetnénk magunkat biztonságban a hétköznapokban. Ha az ember tudja, hogy a legkisebb sérülés is megölheti, akkor fog-e vajon motorozni? Fog-e sítalpon száguldozni a hegyekben? Felmászik-e a létrára, hogy feltegye az égősort a karácsonyfára? Hagyja-e, hogy a gyereke görkorcsolyázzon? Hiszen például az első férfi, aki penicillint kapott, egy brit rendőr, Albert Alexander, olyan szörnyű állapotba került egy apró sérülés miatt, hogy már a fejbőréből szivárgott genny, úgyhogy az orvosok kénytelenek voltak kivenni az egyik szemét. Pedig szegény fickó nem csinált mást, minthogy kiment egy kicsit kertészkedni, és közben felsértette az arcát valami tüske. A fent említett brit tanulmány, amely szerint jelenleg évi 700 000 halálesetért felelősek az antibiotikumokra rezisztens fertőzések, azt jósolja, hogy ha nem tudunk tenni valamit ellene, akkor ez a szám 2050-re évi 10 millió lesz.

Hogy jutottunk el oda, hogy ilyenek legyenek a jövőbeli kilátásaink? Nos, a válasz sajnos az, hogy ezt a helyzetet mi magunk idéztük elő. A rezisztencia kialakulása egy elkerülhetetlen biológiai folyamat, de arról, hogy ez a folyamat ennyire felgyorsult, mi tehetünk. Azzal, hogy ész nélkül pazaroltuk az antibiotikumainkat. A penicillint 1950-ig recept nélkül árulták, és a harmadik világ sok országában ez ma is így van. Az Egyesült Államokban a kórházakban beszedett antibiotikumok 50 százaléka fölösleges, az orvosi rendelőkben pedig 45 százalékban olyankor is antibiotikumot írnak fel a betegnek, mikor az semmit nem segít rajta. És akkor ez még csak a humán egészségügy. A föld sok országában a húsállatokat egész életükben antibiotikumokkal etetik, nem azért, hogy meggyógyítsák őket, hanem hogy gyorsabban hízzanak, és megvédjék őket a tartásuk körülményei által kiváltott betegségektől. Az Egyesült Államokban az összes eladott antibiotikum 80 százalékát farmokon élő állatokkal etetik meg, nem pedig emberekkel, ezzel rezisztens baktériumtörzseket hozva létre, amelyek aztán bekerülnek a vízbe, a szállóporba és az állatok húsába. A mezőgazdaság túlságosan rá van utalva az antibiotikumokra, különösen Ázsiában, és a gyümölcstermesztésben is sok antibiotikumot használnak, hogy megvédjék az almát, a barackot és a citrusféléket a különböző betegségektől. És mivel a baktériumok ugyanúgy tovább tudják adni egymásnak a DNS-üket, mint egy utas, aki a repülőtéren leadja a csomagját, ha egyszer valahol ez a rezisztencia kialakult, nem tudjuk megakadályozni, hogy máshol is elterjedjen.

És mindez előre megjósolható volt. Már Alexander Fleming, a penicillin feltalálója tisztában volt az antibiotikum-rezisztencia kialakulásának veszélyével. 1945-ben, nem sokkal azután, hogy munkásságáért Nobel-díjat kapott, egy interjúban a következőket mondta: "Aki meggondolatlanul penicillin-kezelést javasol valakinek, erkölcsileg felelős annak az embernek a haláláért, aki belehal egy fertőzésbe, amelyet egy penicillin-rezisztens baktériumtörzs okozott". Majd hozzátette: "Remélem, ezt el fogjuk tudni kerülni".

El tudjuk kerülni? Vannak cégek, amelyek olyan új antibiotikumok kifejlesztésén dolgoznak, amilyenekkel a szuperbaktériumok korábban soha nem találkoztak. Mivel ezekre az új gyógyszerekre égető szükségünk van, ösztönzőkre is szükség lenne - az innováció támogatására, meghosszabbított szabadalmakra, díjakra -,amelyekkel a cégeket rá lehetne venni, hogy invesztáljanak további antibiotikumok kifejlesztésébe.

De valószínűleg ez nem lesz elég. Mégpedig a következők miatt: Az evolúció mindig győz. A baktériumok minden húsz percben létrehoznak egy új generációt. A gyógyszeriparnak kb. 10 évébe telik egy új gyógyszer kifejlesztése. Ahányszor csak beveszünk egy antibiotikumot, a baktériumoknak óriási esélyt adunk rá, hogy feltörjék az ellenük bevetett szer védelmi kódját. Még soha nem fordult elő, hogy a baktériumok ne győztek volna egy gyógyszer ellen.


Ez egyenlőtlen küzdelem, de mi azért változtathatunk az eredményén. Létrehozhatunk adattároló rendszereket, amelyek automatikusan és specifikusan megmondják, hogy melyik antibiotikumot hogyan használják. Beleépíthetünk a gyógyszerfelírási rendszerbe egy kapuőrt, hogy minden recept visszakereshető legyen. Követelhetjük, hogy a mezőgazdaságban hagyjanak fel az antibiotikumok használatával. Felépíthetünk egy hatékony megfigyelő rendszert, amely megmondja nekünk, melyik baktérium válik éppen rezisztenssé.

Ezek technikai megoldások. Lehet, hogy ez is kevés, ha nem segítünk rá egy kicsit. Az antibiotikum rezisztencia egy rossz szokás következménye. (Azaz, rászoktunk, hogy nyakra-főre alkalmazzuk őket.) Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz a szokásainkon változtatni. De társadalmi szinten erre a múltban már többször is képesek voltunk. Az emberek régen az utcán dobták el a szemetet, nem használtak biztonsági övet az autóban, és gátlástalanul dohányoztak a középületekben. Ezeket ma már nem csinálják. Nem szemetelik tele a környezetüket, nem kockáztatják, hogy szükségtelenül meghaljanak egy autóbalesetben és nem tesznek ki másokat a tüdőrák kockázatának. Azért nem, mert úgy döntöttek, hogy ezek a dolgok költségesek, ártalmasak és ellentétesek az érdekeikkel. Ezért megváltoztatták a társadalmi normákat. És így kellene tennünk az antibiotikumok használatával kapcsolatos normákkal is.

Tudom, hogy az antibiotikum-rezisztencia súlyos probléma. De, ha vett már valaha fluoreszkáló villanykörtét, mert aggódott a klímaváltozás miatt, vagy elolvasta a feliratot a kekszes dobozon, mert eszébe jutott az olajpálma-erdők kiirtása, akkor már tudja, milyen érzés tenni egy aprócska lépést egy nyomasztó probléma megoldása felé. Ugyanezt tehetnénk az antibiotikumhasználattal is. Az orvosok lemondhatnak az antibiotikum felírásáról, ha nem biztosak benne, hogy a betegnek arra van szüksége. De nekünk sem kellene követelnünk, hogy írjanak fel antibiotikumot a gyerekünk fülfájására, amíg ki nem derül, mi az oka. A vendéglőben és a szupermarketben pedig nyugodtan megkérdezhetjük, honnan vásárolják a húst. Megígérhetnénk egymásnak, hogy soha többet nem veszünk olyan csirkét, garnélarákot vagy gyümölcsöt, amelynek termesztéséhez vagy tenyésztéséhez rutinszerűen antibiotikumot használnak. Ha így teszünk, azzal jelentősen kitolhatjuk a poszt-antibiotikus kor beköszöntét.

Ne halogassuk a dolgot. Az antibiotikumok kora a penicillinnel kezdődött 1943-ban, és 70 év alatt sikerült újra a katasztrófa szélére navigálni magunkat. Nincs újabb 70 évünk, hogy visszataláljunk a helyes útra. (lásd. még "Az antibiotikus kúrának megvan a maga ideje" cikket is!)

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre