Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Dr. Szkeptik:
Nem vagyok beteg, mégis rosszul érzem magam

Fordította:Czárán Judit

Forrás: Doctor Skeptic: I'm not sick but I'm not well

Betegnek, orvosnak az egyik legnehezebb helyzet, amikor a beteg segítséget vár, az orvos segíteni akar, de igazából az volna a legnagyobb segítség, ha a beteg nem kapna se diagnózist, se gyógyszert, se kezelést.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Ez a mondat elgondolkodtatott. Vajon mi történik azokkal, akiknek nincs semmiféle konkrét, jól azonosítható betegségük, mégis rosszul érzik magukat. Akiknél a vizsgálatok nem mutatnak ki semmilyen kóros elváltozást, mégis tünetekről panaszkodnak. Nos, ezek a páciensek többnyire kapnak valami jó kis címkét, hiszen azt mégsem mondhatja nekik az orvos, hogy hölgyem vagy uram, "az összes lelete negatív, semmi jele, hogy bármilyen betegségben szenvedne, úgyhogy nem érdemes folytatnunk a vizsgálatokat, már csak azért sem, mert semmi értelmét nem látom, hogy valami teljesen fölösleges, viszont nem teljesen veszélytelen kezelésnek tegyem ki önt."

Itt most nem a helytelen gyógyszerfelírási szokásokról akarok polemizálni, csak annak próbáltam utánajárni, milyen címkét sütnek végül ezekre a páciensekre. És arra jutottam, hogy ez attól függ, milyen szakorvos vizsgálja meg őket.

A legtöbb szakorvosnak van valamilyen diagnózisa, amit rá tud húzni az olyan homályos, pontosan nem körülírható tünetekre, amelyek nem vezethetők vissza valamilyen kóros elváltozásra. Ha a beteg arról panaszkodik, hogy puffad, hogy izomfájdalmai vannak, hogy gyenge és fáradékony, hogy sokat fáj a feje, hogy szédül, hogy érzékeny valamelyik testrésze, hogy nyomást érez a mellkasában vagy nehezen kap levegőt, akkor a diagnózis, amit kapni fog, attól függ, milyen szakorvoshoz küldik. A következőkben felsorolunk néhány példát, hogy kitől milyen diagnózisra számíthatunk.

gasztroenterológus:

irritábilis bélszindróma vagy emésztési zavar

nőgyógyász:

krónikus medencetáji fájdalom vagy premenstruációs szindróma

kardiológus: 

atípusos mellkasi fájdalom   

reumatológus:

fibromialgia

tüdőgyógyász:

hiperventillációs szindróma

infektológus:

vírusfertőzés utáni krónikus fáradság

neurológus:

tenziós fej fájás, migrén, nyugtalan láb szindróma

fogorvos:

temporo-mandibuláris állkapocs izületi diszfunkció

fül-orr-gégész:

glóbusz-érzés

allergológus:

többszörös kémiai-túlérzékenyésg

urológus:  

interszticiális hólyaggyulladás/fájdalmas hólyag szindróma

pszichiáter:

depresszió, szorongás, szomatikus rendellenesség



Ezek a nevek időről időre változnak, a fenti felsorolás pedig korántsem kimerítő: a pszichiáterek szükség esetén ma már sokkal többféle címkét tudnak elővarázsolni a kalapból, amelyek jól illenek egy sor pontosan nem körülhatárolható tünetre. Mindenesetre sokkal többet, mint a Rosenhan-kísérlet idején. (Ebben a kísérletben önkéntesek hallucinációt színlelve felvetették magukat pszichiátriai osztályokra, majd onnantól teljesen normálisan viselkedtek, de a személyzetnek nem tűnt fel, hogy semmi bajuk. ) Ma már a sportorvosok is sok mindent képesek "diagnosztizálni", ugyanis egyszerűen azt mondják a tünetre, hogy azt "[tetszőlegesen behelyettesíthető testrész] -diszfunkció" okozza. Imádom ezt a "diszfunkció" kifejezést, ami csak annyit jelent, hogy valami nem működik rendesen. (Ezért is gondolom találóbbnak a diagnózis helyett inkább a címkézés szót.)

Akkor ezek a "diagnózisok" átfedésben vannak?

De még mennyire! A témát ez az1999-es Lancet-tanulmány tekinti át (Wessely és mtsi., 1999), és az derül ki belőle, hogy jelentős átfedések figyelhetők meg ezeknek a betegségeknek a diagnosztikai kritériumai közt. Ez azért van, mert a diagnózis sokszor inkább a beteg nagyon is szubjektív panaszain alapul, mint a röntgenvizsgálat vagy a vérvétel eredményén. És nemcsak a diagnosztikai kritériumok közt vannak jelentős átfedések, hanem abban is, hogy nagyon hasonló típusú emberek szenvednek ezekben a betegségekben, és gyakran ugyanazzal a módszerrel is kezelik őket (antidepresszánsok és pszichoterápia). Van egy ennél pontosabb meghatározás is, de azt (nyilvánvaló okokból) ritkán használják: Orvosilag Megmagyarázhatatlan Tünetek (ezek áttekintését lásd Yunus, 2007 és Yunus, 2008). További információ a diagnózisok kritériumai közti átfedésekről: Sparks és mtsi, 2004.


Ezeket a tünetcsoportokat korábban Szomatikus Működési Zavaroknak nevezték, de ez közben változott. A legutóbbi kifejezés, amit a fent felsorolt tünetegyüttesek megcímkézésére (és csoportosítására) használnak, a Központi Idegrendszeri Túlérzékenység (Central Sensitivity Syndromes, CSS) (lásd Yunus , 2007 és Yunis, 2008). Az elmélet lényege az, hogy ezeknek az embereknek másoknál "érzékenyebb" az idegrendszerük, ezért ők gyakrabban éreznek fájdalmat. Szerintem az elnevezés jó esetben is nehezen indokolható, rosszabb esetben viszont túlságosan leegyszerűsítő, alaptalan és visszalépést jelent az említett tünetek (mint lelki és társadalmi konstrukciók, vagy mint a pszichoszociális hatások testi megnyilvánulásai) valódi okainak a megértésében

De nincs ok aggodalomra, ezt a címkét hamarosan felváltja majd a Testi szenvedés Szindróma (nem viccelek, Fink és Schröder, 2010). Nortin Hadler próbálja nem medikalizálni a tüneteket, hanem "rossz közérzet" szindrómának nevezi őket, de ez a betegek szemszögéből nézve túlságosan lekicsinylő, úgyhogy nyilván soha nem lesz széles körben elfogadott.

Mi történik ezekkel a különbözőképpen megcímkézett betegekkel?

Nos, a dolog a következőképpen működik. A páciens általános tünetekről panaszkodik, amelyeket az orvos megpróbál valamilyen ismert és elfogadott tünetcsoportként azonosítani saját tudása, illetve szakterülete szerint. Például a reumatológus megpróbálja megkeresni az érzékeny pontokat. "Ha itt megnyomom, fáj? És itt?" "Igen"- feleli a beteg, aki tudat alatt nagyon szeretne valamilyen jó kis címkét kapni, hogy úgy érezhesse, jogosak a tünetei. És ha sikerül 11 ilyen érzékeny pontot találni, akkor már ki is lehet mondani, hogy az illető fibromialgiában szenved.

Ha gasztroenterológushoz megy az illető, akkor az arról fogja kérdezni, hogy tapasztalt-e az utóbbi időben valamilyen változást a bélműködésében. És ha a beteg azt válaszolja, hogy igen, akkor az orvos máris kész a diagnózissal. A páciens összes többi tünetét pedig a tünetekre ráhúzott címke, ez esetben az irritábilis bélszindróma periférikus megnyilvánulásaiként figyelmen kívül hagyja.

Az orvosok sokszor hajlamosak csak azt látni, amit látni akarnak, vagy ami az ő szakterületükhöz tartozik, a beteget pedig úgy irányítják, hogy olyan tünetekről számoljon be, amelyek illenek az általa elvárt kórképhez, vagy ahhoz az egyhez, amit ismernek és amire a tünetek ráillenek.

De ez nemcsak az orvosokra jellemző

Alig várom már, hogy találkozzak egyszer egy beteggel, aki anélkül jön ki a gyógymasszőrtől - függetlenül attól, hogy miért ment be -, hogy ne derülne ki róla, hogy gerincferdülése vagy gerincsérve van, amit feltétlenül kezelni kell. Mint látható, ha címkézünk, akkor mindig a legkézenfekvőbb, legismertebb dolgokkal címkézünk, azokkal, amiket megtanultunk vagy amiket kezelni tudunk. Ugyanez vonatkozik az összes többi alternatív egészségügyi szolgáltatóra.


Miért ragaszkodnak az emberek annyira a diagnózishoz?

(Én ezeket a címkéket nem tartom a szó hagyományos értelmében vett diagnózisoknak, mert a diagnózis felállítása azt jelenti, hogy az orvos valamilyen konkrét, létező betegséget ismert fel, illetve azonosított.) Először is meg kell értenünk, hogy az embereknek igenis lehetnek megmagyarázhatatlan fájdalmaik, amelyek nem vezethetők vissza testi elváltozásokra. Számtalan társadalmi vagy lelki oka lehet annak, hogy egy ember fájdalmat érez vagy egyéb tünetei vannak - kezdve a munkahelyi problémáktól az örömtelen családi életig -, és ezek sokszor olyan tünetek, amelyekre az illető számít, amelyekről korábban már hallott, és amelyek társadalmilag elfogadottak. A társadalmi norma pedig az, hogyha az embernek tünetei vannak, akkor orvoshoz kell fordulnia. A diagnózis felállításának más funkciója is van, minthogy a beteg attól fogva megalapozottnak érezheti a fájdalmát, a címkézéssel viszont nem oldjuk meg a tünetek hátterében esetlegesen meghúzódó pszichoszociális problémákat.

Miért címkéznek az orvosok?

Az orvosok általában nem tudják azt mondani a hozzájuk forduló páciensnek, hogy "Nem találok semmilyen testi elváltozást, ami indokolná a fájdalmait, úgyhogy lehetséges, hogy valamilyen lelki vagy környezeti probléma okozza a tüneteit. Ha gondolja, segítek ezeket megtalálni, de nem javaslom a további vizsgálatokat, és azt sem, hogy megpróbáljuk kezelni a tüneteit." Ehelyett a beteget általában további vizsgálatoknak, rosszabb esetben kezeléseknek vetik alá: injekciókat kap, fizioterápiára vagy hidroterápiára küldik, TENS készülékkel és opiátokkal próbálják enyhíteni a fájdalmát, vagy legrosszabb esetben meg is operálják. Pedig szerintem teljesen elfogadható lenne, ha a hátfájásra panaszkodó betegnél az lenne a diagnózis, hogy "megmagyarázhatatlan hátfájás, amivel pillanatnyilag nem tudunk mit kezdeni", ahelyett, hogy például "sérült porckorongról" vagy valami hasonlóról hadoválnánk neki az MRI vizsgálat után. (Valami mindig van az MRI felvételen). Nos, az előbbi diagnózis sokkal pontosabb, és lényegesen kevesebb káros hatással jár, mint az utóbbi.

Az ősrégi rossz közérzet-egyenlő-betegség paradigma továbbra is él és virul

Kezelni csak olyan pácienst szabad, akinek a kórképe egyértelmű, és akin kezeléssel lehet segíteni - vagyis aki beteg. Azokat viszont, akik nem betegek (nincs kórképük), de nem érzik jól magukat (tüneteik vannak) orvosi beavatkozással akár meg is betegíthetünk. Nem szabad őket belekényszeríteni a rosszközérzet-egyenlő-betegség paradigmába, hanem más módszert kell találni a problémáik megoldására. Sokszor már az is segít, ha beszélgetünk velük, és elmagyarázzuk, hogy nincs semmilyen komoly bajuk, és nagyon valószínűtlen, hogy kezelés nélkül rosszabbodni fog az állapotuk. De leggyakrabban hosszú, kemény munkára van szükség annak kiderítéséhez, milyen hosszú kondicionálási folyamat vezetett el a jelenlegi panaszaik kialakulásához.

Ahogy a jó öreg Knock doktor mondja: "az egészséges ember olyan beteg, aki még nem tudja magáról, hogy beteg" (Bamforth, 2002).

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

  • Bamforth I. Knock: a study in medical cynicism. Med Humanit. 2002 Jun;28(1):14-8.
  • Fink P, Schröder A. One single diagnosis, bodily distress syndrome, succeeded to capture 10 diagnostic categories of functional somatic syndromes and somatoform disorders. J Psychosom Res. 2010 May;68(5):415-26.
  • SPARKS, P., DANIELL, W., BLACK, D., KIPEN, H., ALTMAN, L., SIMON, G., & TERR, A. (1994). Multiple chemical sensitivity syndrome: a clinical perspective. I: Case definition, theories of pathogenesis, and research needs. Journal of occupational medicine, 36(7), 718-730.
  • Wessely S, Nimnuan C, Sharpe M. Functional somatic syndromes: one or many? Lancet. 1999 Sep 11;354(9182):936-9.
  • Yunus MB. Central sensitivity syndromes: a new paradigm and group nosology for fibromyalgia and overlapping conditions, and the related issue of disease versus illness. Semin Arthritis Rheum. 2008 Jun;37(6):339-52.
  • Yunus MB. Fibromyalgia and overlapping disorders: the unifying concept of central sensitivity syndromes. Semin Arthritis Rheum. 2007 Jun;36(6):339-56.