Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi G:
Pár keresetlen szó az orvosi gondolkodásról

A mai orvoslásban még mindig az emberi test gépmodellje uralkodik. Csakhogy ebbe a "gépbe" az idők során mindenfélét beépített a "teremtő", s a beépített modulok működését csak abból lehet megérteni, ha megtudjuk, mire szolgáltak ezek eredetileg.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Az orvoslás több ezer éves, az evolúció tana meg mondjuk 160, de valójában ma is csak úgy van elfogadva, mint az adózás. Nem vitatja senki, csak ha lehet, kerülik. Nem a kreacionizmus vagy az intelligens tervezés az evolúciós tanok fő ellenségei, hanem azok, akik névleg ugyan elfogadják az evolúciót, de csak mint valami vizsgatételt. Egy paradigmát, azaz a világról való gondolkodás egy bizonyos módját akkor tekinthetjük elfogadottnak, ha átitatja mindennapi gondolkodásunkat is. Az evolúció lényege az orvoslás nézőpontjából az, hogy az emberi szervezet működését a történetéből érthetjük meg. Ami ma betegség, az egykoron alkalmazkodó reakció volt. A legegyszerűbb példa az elhízás. A fölösleges kalóriák tartalékolásának képessége nagyon hasznos volt egykoron, de ma az emberek többsége mindennap fölösleges kalóriákat fogyaszt, ezért folyamatosan raktároz. A genetikai össze nem illés azt jelenti, hogy 100 év alatt, de még 10 ezer év alatt sem tudunk az ősi feltételektől drasztikusan eltérő környezethez és életmódhoz megfelelően alkalmazkodni. Azaz, szervezetünk és pszichés működésünk a kőkori emberével egyezik meg. Leszögezhetjük, hogy az ősembernél egészségesebb embert nem hordott a hátán a Föld azóta sem. Mert neki több százezer éve volt a környezethez és a táplálékhoz való alkalmazkodásra. Ezt egyébként onnan is tudjuk, hogy van egy csomó természeti nép, akiket még azelőtt sikerült tanulmányozni, hogy a civilizáció nevű ragályos betegség megtámadta volna őket. A természeti ember itt rekedt ősember: ugyanúgy él, mint ősei 50-100 ezer évvel ezelőtt. Az ő egészségi állapotukat vizsgálva derült ki, hogy teljesen mentesek azoktól a nyavalyáktól, amelyek a civilizált világot pusztítják. Nincs tehát náluk rák, szív- és érrendszeri betegség, diabétesz, magas vérnyomás, allergia vagy autoimmun betegségek. Még prosztata megnagyobbodásuk sincs, holott az a mai orvoslás szerint olyan százalékban érinti a férfiakat, ahány évesek. A legtöbb embernek ilyenkor az jut eszébe, hogy "ja, de ezek 30-40 évesen meghalnak". Igaz, akit eltalál az ellenség nyila, vagy mérges kígyó marja meg, netán rádől a fa, az meghal fiatalon. A többiek viszont simán elélnek addig, mint a magyar ember, sőt sokan még tovább is. Az élethosszunk szintén genetikai kód, és ha soha senki nem élt volna olyan sokáig, mint mi, akkor ez nem is lehetne genetikai program.

De hova is akarok kilyukadni? Az orvostudomány és a praktizáló orvos akkor fogadná el igazán az evolúciót, ha mindezt szem előtt tartaná, amikor betegségek okait kívánja megállapítani, vagy azt kutatja, mi az ideális táplálék számunkra, mennyi a szükséges D-vitamin, mi a fene az a K2-vitamin, miért volna elengedhetetlenül szükségünk rengeteg omega-3-ra, miért nincs baj a zsírral és a koleszterinnel vagy a sóval. De sem a gyakorló orvos, sem a kutató nem gondolkodik evolúcióban. Nem is tanítják nekik.


Ha az orvosképzés illetékeseit kérdeznénk erről, azt mondanák, ők azért nem tanítják az evolúciót az egyetemen, mert azt már tanították a gimnáziumban. Csakhogy az evolúció nem tananyag, hanem egy gondolkodásmód. Egy egyetemen megfelelő gondolkodásmódot kéne tanítani. De hogyan is taníthatnák azt, mikor az egész tananyag evolúcióellenes szemlélet alapján íródott. Honnan veszem ezt?

Ahogy kezdtem, az orvoslás több ezer éves, az evolúciós tan alig 160. Az orvosok több ezer éve azt próbálgatják betegeiken, milyen szer vagy műtét enyhíti a beteg baját. Ez a mai orvoslás alapattitűdje is. Ők betegekkel találkoznak, nekik gyógyítani kell. Ha valaki infarktust kapott, nem az a kérdés, miért alakult ki, hanem az, miként lehet megszüntetni. Persze, a kezelésből óhatatlanul teóriák születnek a baj keletkezésére vonatkozóan is. Ha koleszterint találunk az érfalban, akkor nyilván az elfogyasztott koleszterin az oka ennek. Ha állatkísérletekben nagy mennyiségű só adásával átmenetileg vérnyomásemelkedést lehet előidézni, akkor a magas vérnyomás egyik oka a sok só. A cukorbetegnek az a baja, hogy kevés az inzulinja. Adjunk akkor neki pótlást. Ja, inzulinrezisztens is? Adjunk erre is gyógyszert. Csontritkulása van? Az kalciumhiány, tömjük hát kalciummal.

Ezek rémisztően primitív teóriák, amiket persze idővel egyre komplexebbé formálnak, de ettől csak bonyolultabbak lesznek, de nem helytállóbbak. Az alábbiakban bemutatom az elméletek "fejlődését" a szívbetegség magyarázatában. A civilizációs betegségeket magyarázó legtöbb orvostudományi teória igazolatlan feltevéseken alapul és kisiskolás szinten cáfolható. Az orvoslás emberszemlélete ősidőktől napjainkig olyan, mint egy marslakóé: itt egy szerkezet fejtsük meg a működését. A marslakó nem ismeri a szerkezet kialakulásának a történetét, optimális működésének körülményeit, számára egy mód van a megismerésre, a megfigyelés és a kísérletezés. Az ókori-középkori orvos számára Isten készen teremtette az embert, az orvos dolga megfejteni a működését. Ez a szemlélet megmaradt.

Az infarktus felfedezése

A betegségek története mindig nagyon tanulságos. Minden leírás úgy kezdődik, hogy már az ókori görögök…Csakhogy egy fontos dolog marad ilyenkor ki: milyen gyakori volt akkor és milyen gyakori ma.

A kardiológia történetéből tudjuk, hogy már a 18-19. században ismerték az aorta vagy a szív erek elmeszesedését, és sokan az un. anginás panaszokat (szívtáji fájdalom, légszomj, amely hidegre, fizikai terhelésre romlik) ezzel hozták kapcsolatba. De, azért ez nem volt annyira nyilvánvaló, hiszen Jacob Da Costa 1871-ben fiatal katonáknál leírta az irritábilis szív szindrómát, ami az anginás panaszokhoz hasonlított, de meszesedés ilyenkor még nem mutatható ki. (Ez a "pánikbetegség" őse.) De amúgy a szívbetegségek meglehetősen ritkák voltak. William Osler, a kor nagy koponyája írta egyik könyvében, hogy 1880 és 90 közötti kórházi és magánpraxisában sem találkozott egyetlen ischémiás szívbeteggel sem. Az infarktus pedig olyan ritka lehetett, hogy ha már akkor is lett volna ritka betegségek osztálya, ott foglalkoztak volna vele. Julius Friedrich Cohnheim patológus 1877-ben számolt be arról, hogy állatai szívében érelzáródást idézett elő, mire állatai elpusztultak. De, mint írta, ez emberben nyilván nem fordulhat elő. De mégiscsak előfordult. Az első infarktust ugyanis Adam Hammer figyelte meg 1876-ban és beszámolója két évvel később (halála után) jelent meg. Egy erős testalkatú 34 éves férfi otthonában elájult, s így vitték a kórházba. Arca cianotikus, pulzusa 41 volt, ami később lement 23-ra majd 16-ra. Hammer úgy vélte, hogy a betegnek elzáródott egy koszorúere, és a szívizom egyre gyengül a fokozatos szövetelhalás miatt. Kollégája, akivel vizsgálta a beteget, Hammer feltevését elutasította, mondván: ő ilyen betegségről még nem hallott. Én sem, felelte Hammer, de jobb magyarázatot nem tudott adni. A beteg másnapra meghalt, és a boncolás igazolta Hammer képtelennek tűnő teóriáját. Hogy az infarktus mennyire kuriózumnak számított, azt mutatja az is, hogy más orvostörténészek csak George Dock 20 évvel később megjelent cikkét ismerik, s emlegetik úgy, mint az élő betegnél megfigyelt első infarktust leírását. Magyarán, az orvostörténészek a 19. század végéig, végignyálazva a korabeli szaklapokat, mindössze két cikket találtak az infarktusról: ki az egyiket ismeri, ki meg a másikat. A század végére kezdett csak egyáltalán körvonalazódni, hogy az infarktus esetleg a szíverek elzáródásából fakad. De ekkoriban ezt elsősorban szifiliszes eredetű problémának tekintették, azaz fel sem merült a táplálkozással való kapcsolat. Két orosz orvos csak 1910-ben cáfolta meg azt, hogy az infarktus egyelő az azonnali halállal. James Herrick 1912-ben írta le először az akut infarktus tüneteit, de igazából ez akkor még senkit nem érdekelt. Feljegyzések szerint az 1920 években az orvosok fel sem ismerték az infarktusos beteget. Paul Dudley White orvos 1910-ben úgy döntött, az infarktusra szakosodik, azonban 11 éven át nem sikerült infarktusos beteggel találkoznia. (Ő kezelte később Eisenhower elnököt, aki a második infarktusába halt bele.) Charles Friedberg és Henry Horn orvosok 1939-ben publikáltak egy tanulmányt, boncolások alapján azt állítva, hogy az infarktusok egy részét nem is a koszorúerek elzáródása okozza. Így érkezünk 1950-be, amikor a fejlett országokban hirtelen a szívinfarktus lett a vezető halálok (lásd. grafikonon az USA adatokat).


Drámai a fordulat: szinte a semmiből egyszer csak pusztítja az embereket egy kór, aminek okát senki nem tudja. (A csökkenés a javuló ellátásnak és speciális kezeléseknek tudható be.) William Roberts az amerikai Nemzeti Egészség Intézet Szívbetegségek részlegének vezetője még 1976-ban is arról értekezett egy tanulmányában, hogy nem a vérrög okozza az infarktust, hanem az infarktus, azaz a szívizomelhalás a vérrögöt. Kétségtelen, hogy az emberek felében haláluk után nem találtak vérrögöt a szívben. A lényeg: teljes volt a káosz, senki nem tudta mi a magyarázat. Ekkor jelent meg a színen Ancel Keys, egy rendkívül ambiciózus fiziológus, aki a fejébe vette, hogy majd ő megmagyarázza a szívhalálozás okát.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Felejtsük is el a természeti népeket. Ahol a négereket másodrendű állampolgároknak tekintették, ott nem lett volna szalonképes a felsőbbrendű fehérembert holmi vadakkal összehasonlítgatni. Na, de ott volt a 19. század vége, nem is olyan régen. Nem kézenfekvőbb lett volna abból kiindulni, mi változhatott 50 év alatt? De nem így spekulált Keys. Emlékezett még korábbi tanulmányaiból, hogy két orosz kutató az 1920-as években nyulakat koleszterinnel etetett, és a nyulak elpusztultak. Ereikben a koleszterin lerakódott és az erek eldugultak. Igaz, a nyúl növényevő, koleszterint nem szokott enni és nem is tudja megemészteni. De egy nagyívű elmélet, amely meg fogja menteni az emberiséget, ilyen apróságokon nem múlhat. Igaz, amikor az Amerikai Szívtársaság 1957-ben szakértőket hívott össze, hogy vizsgálják meg Keys teóriáját, a szakértők megállapították, hogy az amerikai emberek étrendje, zsír és koleszterinfogyasztása az elmúlt száz évben nem változott meg oly mértékben, hogy az magyarázhatná a szívhalálozás járványszerű mértékét. Megszólalt a józan ész.


Ami ezután történt, az jól jellemzi az orvostudományi elméletek születését és fennmaradását. Mert eddig csak annyi történt, hogy született egy fantazmagória, ami a józan megfontolásokon elbukott. Ha akkor egy autó elüti Keyst, talán minden másképp alakult volna az utóbbi 60 évben, s milliók tovább élhettek volna. Volt ugyanis egy másik teória, elsősorban John Yudkin képviselte: szerinte a fokozott szénhidrátfogyasztás okozta a szívhalál járványt. Yudkin igaza mára világos, hogy-hogy ezt akkor nem látták át? (Na jó, most túloztam. Ma se látják át, de ma már bizonyított és tudható volna.) A válasz egyszerű: Keyst nem ütötték el, ő meg nem mondott le a neki oly tetszetős teóriájáról. 1959-re bejutott az Amerikai Szívtársaságnak a vezetőségébe, majd, ahogy ez szokott lenni, egy-két barátját is bejuttatta, s a Társaság 1961-ben már Keys koleszterinhipotézisét nevezte meg a szívbetegség okának. Négy év alatt 180 fokot fordult a világ. A máig hirdetett és alkalmazott, de alapjaiban téves koleszterinhipotézis tehát "egy bolond százat csinál" alapon született. Óriási személyes felelősség terheli milliók egészségért és életéért azt a sok tízezer kutatót, akik pénzsóvárságból és karriervágyból évtizedeken át adatokat hamisítottak, a csillagokat lehazudták az égről, csak mert nem merték kimondani, hogy a "király meztelen". Csak azt kellett volna kérdezni: hogy lehet, hogy több százezer éven át ettük a zsírt és a koleszterint (a velő és agyvelő a legkeresettebb táplálék), és csak 1950-től okoz ez szívbetegséget? Ma a koleszterincsökkentők az egyik legtöbbet felírt és eladott gyógyszercsoport. Akik szedik, mind meg is rövidítik velük az életüket.

A kedves olvasó hiheti persze, hogy ez egy kivételes negatív példa. Sajnos nem. Ez az orvostudomány működéséről szól: még a teljesen nyilvánvalóan téves teóriák sem tudnak megbukni.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre