Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Hari, J:
Téves-e mindaz, amit a depresszióról tudni vélünk?

Fordította:Váradi Judit

Forrás:Johann Hari: Is everything you think you know about depression wrong. The Guardian 2018. jan. 7.

Johann Hari éveken át szedte az antidepresszánst, de csak nem javult tőle, pedig hát a szerotoninszintje már az egekben volt. Gondolta, utánajár a dolognak és könyvet ír belőle. Útja végére rájött, hogy a depresszió nem az kémiai egyensúlyzavara, hanem valami egészen más.

 

Google hirdetés

A Google adatkezelési elvei

 

Az 1970-es években az amerikai pszichiáterek létrehoztak egy rendszert, amely részletesen leírta a mentális betegségek tüneteit. Ezt volt a DSM - Mentális rendellenességek kórmeghatározó kézikönyve - amely alapján Amerika szerte beazonosíthatóvá és kezelhetővé váltak a mentális betegségek. E kézikönyv legfrissebb kiadásában a szakemberek kilenc tünetet soroltak fel, melyek közül a betegnél legalább ötnek kell fennállnia több héten át, hogy megkapja depresszió diagnózisát. Az egyik ilyen tünet például az, hogy a beteg nem képes az örömre, illetve állandóan rossz a kedve.

A kézikönyvet Amerika szerte megkapták az orvosok, használni is kezdték, azonban egy idő után valami zavarni kezdte őket. Ha az útmutatásokat akarták követni, akkor valamennyi páciensüket, aki bánatával hozzájuk fordult, depressziósnak kellett nyilvánítaniuk és gyógyszeres kezelésben részesíteniük. Ha wegy szeretett embert elveszítünk, mindezek a tünetek automatikusan megjelennek. Az orvosok azt kérdezgették, vajon gyógyszerrel kell kezelniük a gyászoló embereket?

A DSM szerzői összedugták a fejüket és a depresszió-tünetek listájához egy külön pontot tettek hozzá: mindez nem alkalmazható, ha a beteg az elmúlt esztendőben elveszítette egy szerettét. Ez esetben a tünetek nem rendellenesek, hanem természetesek. Úgy tűnt ezzel a "gyász kivétellel" megoldották a problémát.

Aztán teltek múltak az évek, és a mindennapi betegellátásban dolgozó orvosok új kérdéssel álltak elő. Betegeiknek azt a magyarázatot adták, hogy a depresszió oka az agyukban spontán keletkezett kémiai egyensúlyhiány - az alacsony szerotoninszint. A depressziót nem az életkörülmények megváltozása, hanem a hibás agyműködés okozza. Egyes orvosok tudni akarták, hogyan egyeztethető ez össze a "gyász kivétellel". Ha egyetértünk azzal, hogy a depresszió tünetei egy bizonyos élethelyzetre - egy szeretett személy elvesztésére - adott logikus és érthető válaszok, nem lehetnek-e más körülmények között is érthető reakciók? Például, amikor valaki elveszíti az állását, vagy ha arra kényszerül, hogy éveken át olyan munkát végezzen, amit gyűlöl? Vagy ha valaki magányos?


A "gyász kivétel" kétségbe vonta az állítást, miszerint a depresszió okát az agyunkban kell keresni. Azt sugallta, hogy az okok kinnt a világban keresendők és oldhatók meg. A hagyományos pszichiátria (néhány kivételtől eltekintve) nem óhajtott erről a kérdésről vitatkozni. Egyszerű módon válaszoltak a kérdésre - lefaragták a "gyász kivételt". A kézikönyv minden egyes újabb kiadásakor csökkentették azt az időtartamot, amit bánatban tölthet el a páciens, mielőtt mentálisan betegnek bélyegeznék meg - eleinte néhány hónapra, végül semmire. Ha egy anya gyermeke délelőtt 10 órakor meghal, 10.10 kor az orvosa már mentális betegnek nyilváníthatja, és azonnal megkezdheti gyógyszeres kezelését. Rengeteg gyászoló embert tekintenek mentálisan betegnek, figyelembe nem véve a körülményeket, azért mert a lehangoltság jeleit mutatják. Mintha az emberi fájdalmat az életünktől függetlenül, pusztán egy ellenőrző lista alapján lehetne osztályozni, valamilyen agybetegségként címkézni. Egy kilátásalan helyzetben lévő ember kezelésekor nem szabad pusztán a tüneteket kezelni. A tünetek egy mélyebb problémát jeleznek. A mélyen meghúzódó probláma gyökeréig kell eljutni.

*****

Teenager koromban nyeltem le az első antidepresszáns pirulámat. Álltam a plázában, a gyógyszertár előtt, a gyenge napfényben. A tabletta kicsi és fehér volt, s amint lenyeltem, úgy éreztem, egy kémiai csókot kaptam. Aznap reggel az orvosomnál jártam, feszengve, kicsivé zsugorodva mondtam el neki, hogy leküzdhetetlen fájdalom szivárog belőlem, s mint a rossz lehellet vesz körül és ez évek óta tart. Válaszul elmesélt egy történetet. Egy szerotonin nevű kémiai anyagról, amitől az ember jól érzi magát, de néhány embernek hiányzik az agyából. Én bizonyára ilyen ember vagyok. Szerencsére azonban léteznek már olyan új gyógyszerek, amelyek visszaállítják a normális szerotoninszintet. Ha ilyet szed az ember, jól érzi magát. Végre megértettem, mi történt velem és miért.

Gyógyszeres kezelésem kezdete után néhány hónappal azonban történt valami. A fájdalom ismét kezdett átszivárogni. Nemsokára épp olyan rosszul éreztem magam, mint korábban. Visszamentem a dokihoz, aki azt mondta, nyilván túl alacsony volt a dózis. Így aztán a 20 mg 30 mg lett, a fehér tabletta pedig kék. Hónapokig jobban éreztem magam. Azután ismét visszatért a fájdalom. Az adagot mindig növeltük, végül már 80 mg volt és úgy is maradt éveken át, néhány rövid szünettől eltekintve. A fájdalom pedig újra és újra visszatért.

Eelkezdtem dolgozni a könyvemen: Elvesztett kapcsolatok (Lost Connections): A depresszió valódi okainak feltárása - és a meglepő megoldások. Két rejtélyt szerettem volna megérteni. Miért éreztem még mindig depressziósnak magamat, amikor mindent megtettem, amit tanácsoltak? Felismertem, hogy az agyamban kevés a szerotonin, ezért fokoztam a szintet - mégis pocsékul éreztem magam. De volt egy ennél is nagyobb talány. Miért van annyi ember a nyugati világban, akik hozzám hasonlóan éreznek? Kb minden ötödik amerikai felnőtt szed legalább egy tablettát valamilyen pszichiátriai problémára. Angliában az antidepresszáns receptfelírások egy évtized alatt megduplázódtak, mára minden 11. ember gyógyszerezi magát. Mi okozza a depressziót és ikertestvérét, a szorongást, hogy ilyen hirtelen megsokszorozódott? Azon kezdtem morfondírozni, lehetséges-e, hogy mindannyiunknak külön- külön bedöglött az agyi kémiánk, és egyszerre hibásan működünk?

Hogy megtaláljam a válaszokat, végül 40.000 mérföldes utazást tettem keresztül a világon és vissza. Beszéltem a vezető társadalomtudósokkal, akik ezt a problémát kutatják, és beszéltem rengeteg emberrel, akik legyőzték a depressziót - kezdve egy Indiana állambeli amish falutól, egy Brazil nagyvároson át, egy baltimore-i laboratóriumig. Ezektől az emberektől hallottam a legtöbb tudományos bizonyítékot arra, mi is okozza a depressziót és a szorongást. Megtudtam, hogy nem az, amit mi annak hittünk mostanáig. Megtudtam, hogy bizonyíthatóan hét jellemző tényezője van életmódunknak, ami a depresszió és a szorongás növekedését okozza - s ezek a két valódi biológiai tényezővel (pl. a génjeink) együtt ronthatnak a helyzeten.

Amint mindezt megtudtam, képes voltam megérteni, hogy a saját depressziómra - és valamennyiünkére - mindvégig ott vártak a régi jól bevált megoldások. Hogy megértsem ezt a gondolkodásmódot, először meg kellett vizsgálnom a régi történetet, azt, ami eleinte olyan nagy megkönnyebbülést hozott nekem.

Irving Kirsch, a Harvard University professzora, az antidepresszánsok Sherlock Holmes-a, aki a világon a legbehatóbban tanulmányozta a depressziós és szorongásos betegek gyógyszeres kezelését. Az 1990-es években teljes meggyőződéssel írta fel pácienseinek az antidepresszánsokat. Jól ismerte a bizonyított tudományos álláspontot, mely szerint a betegek 70 százaléka sokkal jobban érzi magát tőlük. Tovább vizsgálódott és az információs szabadság törvény alapján adatigénylést nyújtott be a gyógyszeripari vállalatok által titkosan kezelt gyógyszerkutatásokról. Biztos volt benne, hogy mindenféle egyéb kedvező hatásokat fog találni - de aztán valami egészen különös dologra bukkant.

Mindannyian tudjuk, hogy amikor szelfiket készítünk, akkor 30 képet lövünk el, eldobjuk azt a 29-et, amin homályos a tekintetünk vagy tokásak vagyunk és kiválasztjuk azt a legjobbat, amit majd a Tinderre teszünk föl profilképnek. Kiderült, hogy a gyógyszercégek - amelyek a gyógyszerek kutatását többnyire finanszírozzák - ezt a metódust követték az antidepresszánsok vizsgálatakor. Hatalmas mennyiségű vizsgálatot finanszíroztak, kidobálták azokat az eredményeket, amelyek azt támasztották alá, hogy a gyógyszerek hatása rendkívül korlátozott, majd kizárólag azokat tették közzé, amelyek sikeresnek biznyultak. Például az egyik ilyen kísérletben 245 betegnek adtak egy gyógyszert, de a gyógyszercég csak 27 beteg eredményeit publikálta. E 27 betegnél a gyógyszer történetesen működött. Kirsch professzor ekkor rájött, hogy a 70 százalékos adat nem lehet igaz! [Valójában csupán placebohatásról van szó.-szerk.]

Kiderült, hogy az antidepresszánst szedő emberek 65-80 százalékánál a tünetek egy éven belül visszatérnek [A placebohatás elmúlik.-szerk.]. Én meg azt hittem, én reagáltam bizarr módon, hogy a gyógyszerszedés mellett depressziós maradtam. Kirsch elmagyarázta nekem Massachusetts-ben, hogy az én esetem teljesen tipikus volt. A gyógyszereknek lehet egyes emberek számára pozitív hatásuk, de a legtöbbünknek nem ez a megoldás, mivel továbbra is depressziósak maradunk, hiába szedjük őket.

*****

Mindez Kirsch professzort egy alapvető kérdés feltevésére ösztönözte; honnan tudjuk egyáltalán, hogy a depressziót az alacsony szerotoninszint okozza? Amikor elkezdett ezután kutakodni, kiderült, hogy a bizonyítás rendkívül roskatag. Andrew Scull, a princetoni egyetem professzora, Lancet beli írásában kifejti, hogy súlyosan félrevezető és tudománytalan az alacsony szerotoninszintnek tulajdonítani a depressziót. Dr David Healy pedig azt állítja, sohasem volt megalapozva ez az elmélet, pusztán egy marketing fogás.

Na, ezt hallani sem akartam. Ha az ember egyszer elhisz egy történetet a fájdalmával kapcsolatban, akkor meglehetősen kelletlenül fogja azt kétségbe vonni. Mintha egy pórázt kötöttem volna a kínomra, hogy kontroll alatt tartsa. Attól féltem, ha kikezdem ezt a történetet, amibe már olyan jól belefészkeltem magamat, a fájdalom féktelenül, vadállat módjára elszabadul. A tudományos bizonyítékok azonban világosan megmutatkoztak, nem lehetett figyelmen kívül hagyni őket.


*****

Mi is történik tehát valójában? Amikor világszerte kikértem a társadalomtudósok véleményét - S?o Paulo-tól Sydney-ig, Los Angeles-től Londonig - meglepő kép kezdett kirajzolódni. Tudjuk, hogy minden emberi lénynek alapvető fizikai szükségletei vannak: evés, ivás, biztonság, tiszta levegő. Hasonlóképpen alapvető pszichés szükségleteink is vannak. Éreznünk kell, hogy tartozunk valahová, hogy értékelnek bennünket, hogy hasznosnak tartsuk magunkat. Éreznünk kell, hogy biztos jövőnk van. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy a kulturánk nem elégíti ki ezeket a pszichológiai szükségleteket. Különböző módokon, de valahogy elszakadtunk azoktól a dolgoktól, melyekre szükségünk van, és ez a mélyülő szakadék okozza a körülöttünk tapasztalható depresszió- és szorongásjárványt.

Vizsgáljunk meg egy tényezőt a fentiek közül. Tudjuk, hogy az embernek természetes szükséglete, hogy értelmesnek érezze az életét - hogy valami célt követ. 2011 és 12 között a Gallup közvéleménykutató intézet a valaha volt legrészletesebb vizsgálatot folytatta le arról, mit éreznek az emberek azzal a tevékenyéggel kapcsolatosan, amit életük legnagyobb részében művelnek, vagyis a fizetett munkájukkal kapcsolatban. Megállapították, hogy az emberek 13 százaléka érzi úgy, hogy elkötelezett a munkájában - azaz értelmesnek érzi és szívesen csinálja. Kb. 63 százalékuk nem gondolja magát elkötelezettnek, vagyis úgy tartja, hogy alvajáróként tevékenykedik. 24 százalékuk pedig egyenesen gyülöli azt, amit csinál.

Rájöttem, hogy a legtöbb depressziós és szorongó ember, akit ismerek, abba a 87 százalékba tartozik, aki nem szereti a munkáját. Kutakodni kezdtem, látok-e rá bizonyítékot, hogy ez kapcsolatban lehet a depresszióval. Kiderült, hogy erre a kérdésre Michael Marmot, egy ausztrál tudós már megtalálta a választ az 1970-es években. Azt kutatta, mi okoz stresszt a munkahelyeken és úgy tűnt, tökéletes laboratóriumot talált: a brit közszolgálati szférában, a Whitehall hivatalaiban. A hivatalnokok e kis hadserege 19 különböző rétegre oszlott a csúcson lévő minisztertől le egészen a gépíróig. Marmot azt akarta megtudni, kinél a legvalószínűbb a stressz okozta szívroham - a nagyfőnöknél a csúcson, vagy lejjebb valahol, a főnök alatt?

Mindenki azt jósolta, természetesen a főnök van kitéve nagyobb stressznek, hiszen nagyobb a felelőssége is. De amikor Marmot közzétette eredményeit, kiderült, hogy éppen az elllentéte igaz ennek. Minél alacsonyabb szinten áll egy alkalmazott a hierarchiában, annál magasabb a stressz szintje és a valószínűsége annak, hogy szívrohamot kap. Vajon miért? Marmot további kétévi vizsgálat után megtalálta a legerősebb tényezőt. Bebizonyosodott, hogy, ha nincs döntési jogunk a munkánkat illetően, akkor sokkal valószínűbb, hogy stresszes állapotba kerülünk - végső soron depresszióssá válhatunk. Velünkszületett szükségletünk, hogy értelmesnek érezzük napról napra végzett tevékenyégünket. Ha kívülről vezérelnek minket, nem láthatjuk munkánk értelmét.

Egyszerre átláttam, hogy sok, a munkahelyén külső irányítás alatt álló, nem méltányolt barátom depresszióját nem az agyukban lévő probléma okozza, hanem inkább a környezetükben van a hiba.

Az utazásom azonban nem csupán azt célozta, hogy kikutassam, miért érezzük rosszul magunkat a bőrünkben. A legfontosabb az volt, hogy kiderítsem, hogyan leszünk jobban - hogyan találhatunk valódi, tartós antidepresszánsokat, amelyek tényleg működnek. Észben tartottam, hogy a probléma mélyére kell leásni, ami a depresszió fő oka.


Baltimore-ban megtaláltam az egyik választ az értelmetlen munka által okozott depresszióra. Meredith Mitchell minden reggel zakatoló szívvel, szorongva ébredt. Rettegett az előtte álló naptól. Férjével együtt egy bicikli- kereskedésben dolgozott, ahol ide-oda rángatták, állandó bizonytalanságban tartották. A legtöbb kollégájával együtt deprimált volt. Egy nap bátor lépésre szánta el magát, saját szaküzletet nyitottak, amit egészen másként, demokratikus módon kezdtek el vezetni. Közösen hozták meg a döntéseket, egyenlően osztották szét a legjobb és legrosszabb munkákat. Meglátogattam őket az üzletben - a Baltimore Bicycle Works -ben - ahol a személyzet elmondta hogyan múlt el állandó depressziójuk, szorongásuk. Nem arról van szó, hogy egyéni feladatkörük jelentősen megváltozott volna. Továbbra is bringákat javítanak és adnak el. Most azonban átlátják a folyamatokat és a saját kezükbe vették a döntés jogát.

*****

A depresszió további okait kutatva riasztó tényekkel találtam szembe magam. John Cacioppo, a Chicago University professzora arról számolt be, hogy a tartós magány is erősen depresszióssá teheti az embert. Dr Vincent Felitti San Diegoban bebizonyította, hogy a súlyos gyermekkori trauma hatására 3,1 százalékkal nagyobb valószínűséggel követ el valaki öngyilkosságot felnőttkorában. Michael Chandler professzor Vancouver-ben elmagyarázta, ha egy közösségnek nem áll módjában ellenőrzést gyakorolni az életét befolyásoló döntések felett, az öngyilkossági ráta megnő.

Az egyik szakember, egy dél-afrikai pszichiáter, Derek Summerfeld különösen nagy segítségemre volt abban, hogyan kell ebben az ügyben megváltoztatni gondolkodásunkat. A 21. század elején Kambodzsába utazott, hogy az ottani orvosoknak elmagyarázza az antidepresszánsok működését. Az orvosok türelmesen végighallgatták, majd ezt mondták, nincs szükségük ezekre az új szerekre, mivel rendelkezésükre állnak már bevált antidepresszánsok. Summerfeld feltételezte, hogy valamiféle gyógynövényekre céloznak. Ők azonban elmesélték egy rizstermelő paraszt történetét, aki egy taposóaknára lépve elveszítette bal lábát. Hiába kapott műlábat, a régi munkáját nem tudta folytatni, s ez depresszióssá tette, öngyilkossági gondolatok gyötörték. Akkor az orvosainak új ötlete támadt, úgy gondolták, hogy tehenész gazdaként másként élhetne ez a férfi. Vettek neki egy tehenet, s ez megváltoztatta az életét. Mély depressziója megszűnt. A tehén tehát "antidepresszáns" volt. Nem kellett a férfi agyának kémiáját megváltoztatni, csupán azt a problémát kellett kiküszöbölni, ami a depressziót okozta!

Mi is tegyük ezt! Mi egyénileg is kereshetünk megoldásokat saját életünkben. Egyes megoldások nagyobb társadalmi mozgást igényelnek, melyeket csak állampolgárként, közösen lépve érhetünk el. Mindenképpen arra van szükség, hogy megváltoztassuk a depresszióról és a szorongásról való gondolkodásmódunkat.

*****

Miután mindezt megértettem, arra kezdtem vágyni, hogy visszamehessek az időben teenagerkori énemhez, ahhoz a naphoz, amikor rossz irányban indultam el a depresszióról szóló tantörténet hatására. Szerettem volna elmondani annak a kamasznak: "Ez a fájdalom, amit érzel, nem patológiás, nem vagy őrült. Ez jelzi, hogy természetes pszichés szükségleteid nincsenek kielégítve. Ez a gyász egy formája, amit magadért érzel. Tudom, mennyire fáj. Hallgatnod kell erre a jelzésre. Elmondja neked, mi nem működik. Elmondja, hogy kapcsolatba kell lépned valódi szükségleteiddel."

Ha depressziós és szorongó vagy, nem lehet rád úgy tekinteni, mint egy rosszul funkcionáló gépre. Emberi lény vagy beteljesületlen igényekkel. Az egyetlen kiút ebből a kétségbeesett járványból az, ha együtt mindannyian odafigyelünk emberi szükségleteink kielégítésére, azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak az életben.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre